10.fejezet

Alice szemszöge


Barátnőm állt ott,az egyik fiúval a látomásomból. Hát akkor ezért volt annyira ismerős,nem képzelődtem.

Éreztem,hogy egyik pillanatról a másikra arcom egy másik színbe megy át.Most olyan fehér lehettem,mint ŐK.
Mint a vámpírok akik hidegvérrel lemészárolták barátainkat.
Mint a vámpírok akik miatt el kellett költöznünk.
Mint a vámpírok,akik annyi fájdalmat okoztak mindkettőnknek egyaránt.
És most egy itt áll egy közülük,szinte egy kar nyújtásnyira tőlem.Legszívesebben eszeveszett módjára rohantam volna ki a teremből,viszont több dolog miatt ezt nem tehettem.
A legfontosabb ok Bella volt.
Nem hagyhattam magára.
Nem tehettem ezt meg vele,ahogy azt annak idején a többiekkel tettük.

Szívem őrült tempót diktált,szinte éreztem ahogy a vér száguld az ereimben.
Minden erőmet összegyűjtve,"ál" mosollyal az arcomon köszöntöttem a személyt,akit most legszívesebben a pokolba kívántam volna.
Bell észrevehette,hogy valami nem stimmel,ezért inkább leült mellém és kérdő tekintetét arcomba fúrta.
Megráztam a fejem ezzel jelezve,hogy most nem a megfelelő pillanat a csevegésre.
-Én már jóllaktam,következő óránk közös lesz,foglalok helyet,siess-fordultam felé,majd válaszát meg sem várva mentem ki a teremből.Megnyugvással töltött el,hogy egy levegőt sem kell már szívnom a kellemetlen egyénnel odabent.Eközben már a teremben voltam és összeszedtem gondolataimat,hogy rendesen eltudjak minden mondani Bellának,aki közben lepakolt mellettem.
-Na mi történt?Miért voltál ilyen udvariatlan és távolságtartó?
-Ülj le.Szükséged lesz rá.-hangomban most nem lehetett mást kihallani mint komolyságot.Most nem volt benne az a jellemző csilingelő él,csak a kegyetlen valóságot sugározta.-Reggel elmentem sétálni.Gondolom ezt már tudtad-serény bólogatása adta tudtomra,hogy igen,erről már tudott.-Nos,történt valami.Megbotlottam valamiben, és  felhorzsoltam a lábam,de ekkor egy látomásom volt.-itt elhallgattam,hogy megtudja emészteni a hallottakat.
-Na,és?Ennek mi köze van Emmetthez?Csak nem benne volt a látomásodban?-kérdezte elviccelve a helyzetet és láttam rajta,hogy egy kicsit sem veszi komolyan.Pedig nem is tudja mennyire beletrafált!
-Igen,benne volt.Ő is vámpír.-suttogva ejtettem ki a szavakat.Amik azonnal elértek hozzá.
-Az lehetetlen!Akkor nem élhetne emberek között!Hiszen nem is vérvörös a szeme.Mondd el pontosan mi volta látomásodban.-nem akarta elhinni,hogy akivel itt legelőször összebarátkozott,aki úgy tűnt elfogadja személyiségét,visszahúzódóságát valóban egy szörny lehet.
Ezután pontosan elmondtam neki mindent,a részletekkel együtt.Tudta,hogy ilyen dologban nem hazudnék(amúgy sem volt szokásom) és ha nem hinne nekem az csak neki lenne rossz.Mi megbízunk egymásban.Csak egymásra számíthattunk.Most támaszkodnunk kellett a másikra.Különben nem maradhatunk életben.A hátravélő órákon szinte olyan volt mintha nem lettünk volna jelen.Csak a testünk volt ott.A szellemünk,az elménk egész máshol járt.A megoldáson gondolkodtunk.A megoldás,ami néhány esetben olyan egyszerűnek tűnik,szinte ott lebeg felettünk,most a közelünkben sem volt,oly távolinak tűnt.

Az iskolából kifelé haladva még összefutottunk a mackószerű fiúval,aki köszöntött minket,de mi hidegen,rideg tekintettel végig néztünk rajta,majd érzelemmentesen elfordítottuk fejünket és mentünk tovább.Szemem sarkából még láttam,hogy Emmett csalódottan teszi le kezét és szólítgat minket,de valahol ő is érezhette,hogy semmi értelme nincs a próbálkozásnak.

Még nem tudni mire számíthatunk,de volt valami kellemetlen érzés a gyomromban és akárhányszor rá gondoltam elfogott a félelem.Mi lesz ha megint el kell költöznünk?Én már nem bírom ezt sokáig,Bells pedig már így is egy romhalmaz.Szemünkben már semmiféle fény nem csillogott.Már csak a reményünk volt, a remény a túlélésre.

Hazaérve ledobáltam a cuccaimat és átöltöztem egy kényelmesebb melegítőbe.Valahogy megakadt a szemem az egyik még ki nem csomagolt dobozon.Tudtam mi volt benne,hiszem már csak azt nem volt idő kicsomagolni.A számítógépünk volt az.Mint villámcsapás,úgy hasított belém a felismerés.
-Bella!Bella!Gyere gyorsan!-kiáltottam jó hangosan,hogy biztos meghallja,közben pedig neki álltam kicsomagolni.
-Na mi az?Történt valami?-kérdezte miközben értetlenül nézte mit csinálok.
-Segíts kicsomagolni,van egy ötletem.Hátha van valami...-hadartam el,nem biztos,hogy minden szavamat értette,de most nem számított.
                                                      A remény hal meg utoljára.