22.fejezet

Bella szemszöge

Azt hiszem,ha nem a saját szememmel látom,akkor el sem hiszem azt,hogy itt mi történt alig pár perccel ezelőtt.
Még én is harcoltam,nem pedig összekuporodva görnyedtem az egyik sarokban.
Most nem voltam hasznavehetetlen.
A frontvonalon álltam,és egyáltalán nem volt olyan rémisztő,mint azt elsőre gondoltam.
Ha valaki megkérdezné tőlem,újra tudnám-e csinálni,egészen elgondolkoznék rajta,mert fogalmam sem volt róla mit csinálok.
Éreztem azt a furcsán ismerős bizsergető érzést a bőröm minden egyes pontján,és már tudtam,hogy biztonságban vagyok,s már semmi sem árthat.
Az ember sokkal könnyebben csinál valamit úgy,hogy tudja semmi baja sem eshet.Én is így taktikáztam.Amikor előjött a pajzs a fejemben még csak meg sem fordult annak a lehetősége,hogy ottmaradok.
Örökre.
Ahogy körülnéztem  meglepetten vettem észre,hogy minden megváltozott,ismét.
A felhők,amelyek eltakarták előlünk a hatalmas égboltot,tovaszálltak.
A nap úgy szórta ránk sugarait,hogy szinte elvakított.
A madarak,mintha mi sem történt volna,folytatták szívhez szóló éneküket ott,ahol abbahagyták.
Élveznem kellene ezt a pillanatot,mégis olyan bizonytalan vagyok,hiszen jól tudom,bármikor visszajöhetnek értünk.
Mintha Alice tudta volna mi jár a fejemben,sejtelmesen rám nézett,majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
Úgy,ahogy eddig még sohasem.
Mosolya az egész rétet beragyogta.
Ismét eszembe jutott az első pillanat,amikor megláttam.
Találkozásunk megrázta az egyhangú,szürke világot körülöttem és az egy pillanat alatt ragyogó színeket öltött magára,egy ideig.Mostanában ennek ellenére éreztem,hogy minden nehezebbé válik.
Végre véget ért ez a korszak is.
Hallottam a többiek elakadó lélegzetét,ami arról árulkodott,nem csak én láttam ezt az ajándékot,amivel megajándékozott minket.
A falka szájtátva bámulta,s szemükben láttam,hogy teljesen el vannak ragadtatva,ahogy a Cullen család is.
Ők sem tudták levenni a szemüket róla.
Különösen Jasper Cullen nem.
Nem tudtam őket ezért hibáztatni,hiszen engem is megbabonázott a mosoly.

Barátnőm már rég  nem volt állatias formájában.Igazából észre sem vettem mikor alakult vissza,és egyáltalán hogyan sikerült neki.
Ismét két lábon áll-jegyeztem meg magamnak,mikor leesett végre,s nem is hittem,hogy ez ekkora megkönnyebbülést okoz nekem.Nem hittem,hogy valójában ennyire zavart.
Életem már teljesen kisiklott megszokott sínéről,és már tudtam sosem lesz minden olyan,mint volt.
Sem ő,sem én nem leszünk már ugyanolyanok,ezt jól gondoltam,de mégis,valahogy egyre nehezebben tudtam elképzelni azt,hogy egyszer magamra maradok,s elhagy.
Egyedül leszek,mint a kisujjam.
-Most akkor vége?-kérdezte Emmett azzal a bárgyú,győzelem ittas mosollyal az arcán.Szerintem egyértelmű választ várt rá,de csalódnia kellett.
-Még csak most kezdődik-válaszoltunk szinte egyszerre barátnőmmel.
Ő is nagyon jól tudta amit én.
Minden kezdőik előröl.Ez az örökös körforgás...
Micsoda szívás.!

Alice szemszöge

Amint minden élettelen testet porrá égettünk,végig néztem csapatunk tagjain.
Valamelyikükön húzódott egy hosszú vörös csík,ami erre a napra fogja őket emlékeztetni,na persze itt a "hús-vér" emberekre gondoltam.
Cullenék teljes pompájukban díszelegtek,mintha semmi sem történt volna.
Talán ruhájukból hiányzott innen-onnan egy cérnaszál,de volt egy olyan érzésem,hogy van elég pénzük helyette másikat venni..

Fogalmam sem volt róla,hogy a falka tagjai miért álltak ki mellettem ilyen hősiesen,amikor ég mindig nem mondtam nekik semmit a kialakult helyzetről.A másik gondolataim között a család szerepelt.Már első látásra szimpatikusnak tűntek,de nem minden úgy történt,ahogy azt szerettük volna.
Emmett humora felszínre hozta a gyermeki énemet,ami már egy ideje lelkem mélyére volt száműzve.
Rosalie viselkedése rádöbbentett arra,hogy milyen nem szeretnék lenni.
Nem akarok megkeseredett boszorkány lenni,bár talán tévedek vele kapcsolatban,hiszen a saját szemeimmel láttam,hogy minden erejét beleadva harcolt,s kiállt mellettünk.
Már nem tudom mit gondoljak.
Amikor Carisle és Esmere vándorol a tekintetem,mindig azt a biztató,meleg mosolyt küldik felém,akár a szüleim tennék,ha még élnének.Hiányzik ez az szeretet teljes érzés.
Edwarddal kapcsolatban már rég rájöttem valamire.
Mégpedig arra,hogy neki is van különleges képessége,ami nem más,mint a gondolat olvasás.
Mellette nem éreztem magam feszélyezettnek,egy pillanatra sem gondoltam azt,hogy mellette félnem kellene.
Mint egy oltalmazó bátyó-futott át agyamon a gondolat.

Nem értettem továbbá azt sem,hogy kerülhettem Bellával kapcsolatba a harc kellős közepén.Szinte olvastam a gondolataiban,éreztem az érzéseit,láttam történetét.
Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat,hogy talán a képességem egyre gyorsabban fejlődik,vagy talán új jelenik meg,de amilyen abszurd elmélet volt,gyorsan elhessegettem magam elől.
Nem mertem arra gondolni,hogy ha igaz,akkor még feltűnőbben kiemelkedek a többiek közül.Még furcsább leszek ettől,még inkább az a szörnyeteg,aki 4 lábon áll,és vicsorog.

Na igen,és ott van még Jasper.A másik talány.
Az elején nem akartam elfogadni az iránta táplált vonzalmamat.Nem akartam észrevenni a tekintetében a csillogást,amikor rám nézett.
Nem akartam szerelmes lenni,főleg az ő fajtájukba nem,bár azóta rájöttem,hogy ők nem szörnyetegek.
Mégis visszakoztam,mégis folyton folyvást kerestem a különböző kifogásokat,amivel távol tarthatnám magamtól.
Képtelen voltam szerelmes lenni.Bár sokkal inkább megpróbálni voltam képtelen.Hisz szeretni valakit annyit tesz,hogy teljes valód rábízod a másikra.
Ez az,amit elképzelni sem tudtam,bármennyire is akartam a szívem mélyén.A legesleg mélyén..
Ugyanakkor tudtam,hogy nem egy okos dolog hátat fordítani a valóságnak,s ezzel minden időmet a képzeletemnek szentelni.


Végig néztem magamon és majdnem sírva fakadtam a látványtól.
Még mindig a farkas formámban voltam.
A szörnyeteg formájában,aki akaratom ellenére vette el a testemet.
Nem tudtam elviselni már a fejemben csüngő ki nem mondott gondolataimat.
Valaki segítsen már!-kiáltottam el magam élesen,mire a körülöttem lévő levegő felkavarodott.
Éreztem a szél lágy simogatását arcomon,majd behunytam a szemem,hogy még jobban áttudjam adni magam a különös eseménynek.
Szinte égette bőrömet a többiek csodálkozó  tekintete,s majdnem odaszóltam nekik,hogy ne nézzenek már ennyire,amikor az érzés egyszerre csak szertefoszlott.
Egyik pillanatról a másikra történt,de furcsa ürességet éreztem.
Mintha a levegő át szúrta volna a mellkasomat és egy tátongó űrt hagyott volna maga után.
Hallottam ahogy a falka hitetlenséggel a hangjában felcsendül a Cullen család pedig ismét felírhatott valamit a kérdések listájára.

Nem tudom ők is látták-e amit én éreztem,s ezért reagálnak valamire így.
Esetleg velük is megtörtént az ami velem,vagy akár egy sugallat ment át rajtuk.
Mégis,valahogy olyan furcsán néztek rám,s ujjaikkal felém böktek,mintha én nem tudnám,hogy nézek ki.
Megrántottam a vállamat és végig néztem magamon.
Ez volt az a pillanat,amikor tudtam.
Tudtam,hogy valami új kezdődik.


E/3 szemszög

Miközben Alex futott vissza a kastélyba azon gondolkozott,hogyan közölhetné Urával,azt a megdöbbentő tényt,hogy legyőzték,s még épp,hogy időben vette fel a nyúlcipőt.
S nem csak őt győzték le,hanem az egész csőcseléket.
Talán vissza sem kellene mennem-gondolta egy pillanatra,de aztán rájött,hogy felesleges lenne.
Tudta,hogy egyszerűen megtalálnák,hiszen a Volturi mindenhol ott volt.
Nem lehetett előlük elbújni,csak idő kérdése volt és megtalálták volna.
Akkor pedig kérdőre vonják a vereségért és a bujdosásért is.
Azt is a számlájára írhatják,hogy otthagyta a csapatot a pácban.
De mit is vártak tőle?Hiszen még csak az újszülött éveiben járt,az is csoda volt,hogy tudott magán uralkodni.
Talán ezért is tartották meg őt.
Emiatt a képesség miatt.-horkant fel a vámpír,miközben a fákat elmosódva hagyta maga mögött.
Egész jelentéktelennek,felesleges hasznavehetetlen dolognak tartotta a képességet amit kapott,mégis úgy tűnt ez mentette meg már amúgy is szánalmas életét.
Már elég közel járt,így messziről már ki tudta venni a hatalmas,csodálatra méltó tornyokat,amik a vár ékkeségei voltak.
Azért jöttek az halandóemberek,hogy életükben legalább egyszer megcsodálhassák a természet csodájának tartott épületet.
Így nem is kellett a táplálkozás miatt különösebben aggódniuk,hiszen mindig volt itt egy arra bolyongó lélek,aki áhítatosan bámulta feje fölé magasodó "őskövületet".

Már látta maga előtt a kapuba állított őröket,akik undorral telve nézték a szökőkútnál álldogáló kislányt,ahogy nagy viháncolásában odafut édesanyjához,és egy az út széléről elvett törékeny virággal ajándékozza meg.
Ez persze őt sem hatotta meg túlságosan,már rég nem érzett ilyen "dolgokat".
Dolgok alatt legfőképp a szeretetet értette.Már emberkorában sem rajongott értük.
Ám most azonban olyan ámulattal figyelte a kis jelenetet,mintha ő maga élte volna át.
Arcán látszottak a hitetlenkedés jelei,amikor tudatosult benne,hogy mennyire inkább lenne a kislány szerepében,akinek úgy látszott az a legnagyobb gondja,hogy látja-e anyja földöntúli mosolyát.
Nem volt ideje tovább töprengenie,hiszen megérkezett.

Maga sem tudta mit érez valójában,amikor közelebb lépdelt születése helyszínéhez.

Félelmet?

Nem,azt akkor érezte amikor először találkozott a természetfeletti lényekkel.Amikor érezte,hogy eljött életének vége.Valójában tényleg eljött,csak kezdődött egy új fejezet az életemben vérszívóként.-önmagát is meglepte a hangjából áradó tömény gúny.

Biztosan tudta,hogy melegség sem járta át a szívét,amikor megpillantotta otthonának a legkevésbé nevezhető kísérteties helyet.

Talán csalódottságot érzett.Most már esélye sem lesz arra,hogy valaki tiszta szívéből szeresse.
Már nem lehet felesége,aki meleg mosolyával köszöntse a nehéz munkából hazatérő férjét.
Már nem lehet gyermeke sem,akit láthatna felnőni.
Már nem lehet családja.
A szívére nehezedő teher egyre nagyobb lett.

És igen.Ezt érezte valójában.

Aro a tanácsteremben ücsörgött a trónján,mellette pedig testvérei diskuráltak valamiről elmélyülten.
Rossz érzése volt a több ezer éves vámpírnak.Maga sem tudta volna megmagyarázni mi ez a rossz érzés,de tudta,hogy valami történni fog.
Az igazság furcsább az elképzelésnél-jutott eszébe idősebb testvérének szavai.
Igaza van-gondolta-nem szabad meginognom-nyugtatgatta magát,de ő is tudta,ez nem így van.

Ismét visszament arra a bizonyos napra.
Arra a napra,amikor megpillantotta a két lányt.Szépek voltak,egyszerűek,mégis megakadt rajtuk a szeme.
S ugyanebben a pillanatban azt is tudta már,hogy erejük is egyedülálló.
Jól tudta,hogy meg kell ragadnia a kivételes alkalmat,s le kell csapnia a lányokra.
Szolgát akart belőlük csinálni.
Nem nem csak szolgát,kiváltságos helyet kaptak volna gyűjteményében.
Hogy miért gondolkodott múlt időben?
Mert úgy gondolta ilyen csodálatos halandók nem kaparinthatók meg.
Isten elűzi őket előle.
Ezt súgta neki valami,amit tudatalattinak neveznének a hétköznapi emberek.


Mintha az egyik másodpercről a másikra megindult volna az élet a kastélyban,mindenki sürögni-forogni kezdett.
Hallott egy halk kopogást,majd a választ meg sem várva benyitott egy vámpírszolga.
Mégpedig akit a lányok elfogásával kapcsolatban bízott meg
Alex.
-Kit látnak szemeim.Hát visszatértél közénk ifjú harcos?-teljes magabiztossággal szólalt fel,ezzel önmagát is meglepve.
-Vissza,nagyuram.Ám nem jó hírekkel érkeztem.A csapatot,amit kirendeltél mellém elpusztították.
Egyedül én menekültem meg,és így a két halandót sem tudtam megkaparintani Önnek.-mondta lehajtott fejjel Alex,s úgy látszott mintha fohászkodna valakihez a kegyelemért.
Aro szinte felüvöltött magában,amikor hallotta a fiatal vámpír szavait.
Ő tudta!Tudta!Furcsa elégedettség töltötte el,hogy igaza volt,másik része viszont halálosan megrémült a hír hallatán.Abban a pillanatban tudta,hogy elveszítette a kívánkozó alkalmat, a halandó nők megszerzésére.
-Hogy mersz elénk állni,és ezt így kijelenteni?-ripakodott rá Caius.-Mégis,hogy történhetett ez meg veletek?!-micsoda szánalmas egy banda!-még mindig ordítozott amennyire csak hangszálai engedték.
-A farkasok is megtámadtak minket,s ezenkívül értékes információval szolgálhatók Önök számára.
Kérem hallgassanak meg közbeszólás nélkül,azután döntsenek sorsom felől.

21.fejezet

Alice szemszöge

Mintha minden lassított felvételbe ment volna át.
Ami eddig olyan gyorsnak tűnt,lelassult.
Amihez eddig hatalmas mértékű koncentráció és figyelem kellett,szertefoszlott.
Minden fekete és fehér színbe ment át,s a világ már nem ontotta magából csodálatos színeit.
Olyan természetes volt,hogy valami vörös,vagy barna,kék vagy zöld.
Unalmas lett minden.
Unalmas.
Hirtelen a fejem ívben megfeszült,majd mintha őrült lennék forogva adta mindenki tudtára,hogy valami nincs rendben.
Észveszejtő erőt éreztem,de mintha ez nem is hozzám tartozott volna.
Egy erő,ami nem hozzám tartozik,mégis érzem.Egy szürke világ,ami már nem az enyém,mégis láttam.
Egy unalmas élet,ami nem az enyém mégis átéltem.
A fejem ismét visszaállt régi helyére,de nem maradt minden ugyanolyan.Közel sem.
Bár már minden a régi színeiben pompázott,s már minden visszakerült a régi kerékvágásba,mégis ott volt egy emlék,ami arra emlékeztetett,hogy ez is megtörtént.

Viszont a  bot,ami eddig Bella kezében díszelgett eltűnt,s helyette egy penge éles kard alakját láttam kirajzolódni.
Hogy kerülhetett az oda?Hát akkor ezért megy ekkora magabiztossággal,miközben a Cullen csalán csak fanyalodott arcát mutogatja,s látszólag a hadsereg egyik tagjának sincs ínye segítséget nyújtani egy bajba jutott embernek.Egy gyenge halandónak.
Gondolkodjunk logikusan.
Ha netalántán sikerülne neki megsebeznie Alexet,az egész hadsereg ott lenne mellette,zavarodottságuk ellenére is.
Viszont ha most közbe avatkozom,akkor az a szemét áruló elkapja Bellát és mindennek vége.Akkor pedig ugyanott vagyunk.
Ki kell várnom a megfelelő pillanatot ahhoz,hogy legyen esélyünk túlélni ezt az egészet.
Élni...
Azért küzdeni,hogy éljek..

Ismét a megszokott tempóban haladt minden.
Ismét mindenki azzal volt elfoglalva nehogy megfulladjon a röhögéstől.
Senki sem vette észre Bella jeges pillantásait,azonban én még azt is jól tudtam mi lapul meg ez alatt.
Egy összetört lélek könyörgései.
Már minden összeállt.
Az ő világát láttam a szemén keresztül.
Nem tudtam,hogy ilyen érzések kavarogtak benne.Nem tudtam,hogy csak miattam él.
Annyi éven keresztül,mintha én egy másik Bellát láttam volna.
Egy életvidám,élettel teli,erős lányt,aki állandóan mosolygott.
Mostanra jöttem csak rá,hogy mekkorát tévedtem.Azért viselkedett így,hogy nekem jó legyen,hogy én jól érezzem magam.
Mindig rám gondolt,nekem akart jót.
Lehet,hogy eddig csak megjátszotta magát?
És én észre sem vettem?Vagy csak nem akartam észrevenni?

A falka tagok aggódó tekintete szinte égette a bőrömet a hatalmas szőrzet alatt.
Tudtam,hogy most féltenek,és azt sem tudják,hogy az előbb mi történt,de nincs időm magyarázkodni.Nem akarok mindenről beszámolni nekik.
Még csak azt sem mondtam nekik,hogy csatlakozom hozzájuk,akkor meg mit akarnak ők is?!
Most valahogy a legapróbb kis dolog is idegesít.
Nyom belülről egy érzés,ami ki akar törni belőlem.
A valóságra visszatérve..
Minden az elképzeléseim szerint történt..nagyjából.
A vámpír ordítását még a Föld másik felén is tisztán kilehetett hallani.
A galambok felocsúdtak a zajra,s olyan gyorsan repültek el a veszélyt rejlő helyről,hogy még nekem is nehéz volt őket figyelni.Minden egyes szárnycsapással egyre messzebb kerültek innen.
Egyre messzebb a végzettől.
Bevallom nem hittem,hogy az az akármicsoda sikeresen felhasítja Alexet.
Ismét hoztam a hitetlen formámat..
A szíve mellett ejtett rajta barátnőm egy sebet,de ez nem volt elég ahhoz,hogy a föld alá küldje őt.

Olyan szélsebesen futottam Bella elé ahogyan csak tudtam.A szagokat érezve az egész falka követett feltétel nélkül.Sőt,még a távolból észrevettem azt is,hogy a Cullen család is megmoccant,s támadó állást felvéve próbálták a vámpírokat visszavonulóra erőltetni.
Ahogy gondoltam Alex megsebesülése után óriási hangzavar keletkezett,mégis a legtöbbet "ez,hogy lehetséges?!" kifejezés hallatszódott.
Még én sem tudtam,hogy történhetett ez,de perpillanat más dolgom is akadt fontosabb.
A vámpírok élükön a sebesülttel hátráltak egy lépést,de nem a visszavonuló reményében történt.
Válaszokat akartak,de ez engem egy kicsit sem hatott meg.
Képességemet használva kémleltem a jövőt,hátha sikerül valahogy elkergetni őket.

Pár perc számomra és majdnem minden reménnyel felhagytam.
Majdnem mindegyik ugyan úgy kezdődött és végződött.
Mi megpróbálunk kompromisszumot kötni ők meg kíméletlenül támadtak.
Elfognak minket,a családot lemészárolják,a farkasokat kivétel nélkül lekötözik.

Más stratégia kellene ide.
Már van is egy tervem,de a többiekkel is meg kellene osztanom.Viszont ez most lehetetlen,szóval majd a szememmel üzenek nekik, ha meg nem sikerül egyedül elcsalom innen az ellenséget,
Nagyon egyszerű,látszólag csak egy zavarodott elméjű találna ki ilyet.

Mi támadunk előbb.

Ez a nagy tervem,de nincs más választásunk.
Bár az ötleteim nagy része mindig kudarcba fulladt,ez most nem fog.
Hiszek benne.
Hinnem kell benne,ki más ha nem én?

Ahogy elnéztem sötétlő tekintetüket,s pengeéles fogaikról lecsordogáló mérgüket,kezdett tudatosulni bennem,hogy már eszük ágában sincs minket egészen Volterra váráig kísérni.
Most és mindörökre elintéznek bennünket egy szempillantás alatt,gondolták ők egyre jobban fokozódó éhséggel.

E/3 szemszög
Mindkét fél támadó pozícióba helyezkedett el.
Még Isten sem tudta el képzelni,hogy mi lesz a harc kimenetelének eredménye.
Egy biztos volt,vagy hatalmas mértékű pusztítás következik be,vagy az egész harc lezajlik 2 perc alatt,s a legtöbben megússzák egy-egy karcolással.
A szőke szépség,akit látszólag nem érdekelt semmi és senki,igazán jól játszott.
Valójában a felszínes éne mellett igenis törődő és bűbájos jelleme volt.
Talán a kötekedő,nem törődőm stílus csak egy maszk volt.
Egy maszk,hogy megvédhesse magát.
Eddig önmagát teljes egészében csak egy embernek merte megmutatni.
Emmettnek.
Ő aggódott az egész miatt a legjobban.
Még csak most ismerte meg a két lányt,de azzal,hogy visszamertek neki szólni,már belopták magukat a szépség szívébe.
Rosalie tudta,hogy most dől  el minden.
Élet és halál kérdése is.

Persze gondolhatjuk,hogy nem csak benne játszódott le ilyen-és e fajta gondolatok sorozata.
Jasper Alice miatt aggódott.
Már az első pillanattól fogva meglátott a lányban valamit,valami különlegeset,ami miatt nem engedhette meg magának azt a luxust,hogy elveszítse a manót.

A többiek is felettébb szimpatikusnak és humorosnak találták a lányokat.
Azt sem engedhették,hogy ártatlanul hagyják el az élők világát.
Fogalmuk sem volt róla,hogy mit tett,vagy csinált Alice és Bella,de úgy gondolták most nem futamodhatnak meg.
Szükség van rájuk.

Aliceban egy érdekes ötlet fogalmazódott meg.
Már annyira egyszerű,hogy beválhat-gondolta magában.
Tényleg így gondolta,vagy éppen csak nyugtatásnak szánta?.
Térdét megrogyasztotta,talán jelezni akarta ezzel a mozdulatával a többieknek a szándékát.
Nem érdekelte volna az sem,ha egyedül harcol,úgy is minden erejét beleadta volna,én úgy gondolom.

Olyan gyorsan szaladt egyenesen szembe a vámpírhadsereggel,hogy a falka többi tagja,csak kis csúszással tudta őt követni.
Mindenki beszállt a harcba.A frontvonalon ott volt a falka,akik úgy aprították az ellenséget,mint a favágó a tüzelőnek szánt fát.
Aztán következett a Cullen család,akik szintén hősiesen harcoltak.Ők nem voltak olyan felkészületlenek mint a farkasok,hála Jasper múltjának.Taktikázva hullatták az ocsmány fajtájukat.
Még a halandó Bella is nekiállt harcolni.
Úgy használta  a pajzsot,mintha kezdettől fogva tudta volna,hogy kell használni.
Többször is csodálkozva tekintettek hátra a lányra,akinél csak egy árva bot éktelenkedett.
El nem tudták képzelni,hogy lehetséges ez.
De hát ki tudta volna?Egyedül Alice tudta az igazságot barátnőjéről,de csak azért mert maga is átélte.
Több száz harcos feküdt már a földön,elvált testrészeik itt-ott beleakadtak a kiálló bokrok tövébe,s senki sem figyelt már rájuk.
Alex nem értett semmit.Már a legelején elvesztette a fonalat,amikor azt  a hasító fájdalmat érezte a szíve mellett.Azóta csak értetlenül forgatja a fejét,s ácsorog hátul.
De egyszer ide is elérkezik a nagy csapat,s akkor ez már nem lesz elég ideje választania.
Még most kell döntenie.
Itt marad,de akkor nagy esély lesz arra,hogy meghal.
Vagy megfutamodik gyáva lélek módjára,de akkor bizonyosan túléli?
A kérdésre a választ szinte mindenki tudja,aki egy kicsit is ismeri a fiút.
Hát persze,hogy a megfutamodást választja,így most sem hazudtolta meg önmagát.
Ha egy kicsi esélyt is lát a veszélyre már felveszi a nyúlcipőt,eddig mindig így történt.Vagyis egy alkalom kivételével,amikor a várban voltak.
Ott nem hitt egyik halandónak sem,bármennyire is akarták győzködni,ő megmakacsolta magát.Talán csak mutatni akarta a nagymenő srácot.
A nagymenő énjét.
Így a vámpírok nagy része feltétel nélkül követte,pincsikutya módjára,míg a másik fele tovább küzdött a halandó-vérfarkas-és vámpírcsalád szövetséggel szemben.
Ők vagy azt gondolták,hogy hatalmas fölényben vannak,így esélye sincs a másik félnek,vagy megunták életüket,s így jobbnak látták ha véget ér.
Megtudom érteni őket.
Egyedül egy örökkévalóságon keresztül,barátok,család és szerelem nélkül nem egyszerű létezni.
Úgy érzed,hogy már nincs miért felkelni reggel,ez esetben vadászni,ami számukra a létfenntartáshoz elengedhetetlen.
Viszont ez az esetlen csapat nem tudott szembeszállni a kő szilárd elhatározású ellenféllel.
Ők még így is sokkal kevesebben voltak,viszont a töretlen harci kedvük,ami abból fakadt,hogy egymásért küzdöttek ,mindent legyőzött.
Miután vége lett a harcnak csak egyetlen szó hagyta el a szájukat:
Győztünk.
Nem kérdés volt,és nem is felkiáltás,csupán kijelentés volt,és mégis mindenki átérezte a helyzet súlyát.

Több,mint 2500 vámpír hullott el a csata folyamán,s ezekbe nem számolták bele a lények széthullajtott testrészeit,amikből még összelehetett volna rakni egyet-kettőt.
A tucatnyi állat akik elmenekültek még a harc kezdetekor lassan visszatértek az immár nyugodt vidékre.

A Nap és a Hold kék színű volt,és a ragyogó naplementét a levegőben lebegő hamu és maradványok miatt még a Föld bolygó másik részén is látták.

20.fejezet

Bella szemszöge

A terv elég kezdetleges volt,mégis bevált,de nem úgy,ahogy arra én számítottam.Nem úgy,ahogy azt már előre  elképzeltem,de végül is a végeredmény ugyanaz lett,de ez már csak később esett le.
Menjünk is vissza pár másodpercet..

Mikor megláttam gúnyos vigyorukat és ahogy valaki már a hasát fogja a nevetéstől, olyan dühbe gurultam,hogy még tekintetem is elhomályosodott.Minden olyan közel volt,mégis olyan távolinak tűnt,mintha távcsőn keresztül figyelném az eseményeket.Testemet furcsa bizsergés járta át,s egyre jobban élveztem-e különös érzést.
Erőt adott.
Erőt,amelyre már oly régóta áhítatosan vágyok.
Nem is hitten,hogy ilyen lehetséges.Nem mertem hinni,és ez is volt a legnagyobb baj.
A legnagyobb hibám,amit életemben megtehettem.

Elképzeltem ahogy a bot,ami még mindig felhorzsolt kezeimben volt,olyan éles karddá válik,amely még a vámpírok bőrének keménységét is felülmúlja.A gyenge emberi erőmmel tudnám őket  a pokol legmélyebb bugyraiba küldeni,hogy életük végéig ott sínylődjenek egyedül,magányosan,magukra hagyatottan,ahogy egykoron én is éreztem magam hosszú időn keresztül.
Nem akarok ugyanaz a szánalmasan gyámoltalan lány maradni.
Nem akarok esetlen lenni,akibe mindenki kénye-kedve szerint belerúg,amikor úgy gondolja.
Nem akarom,hogy az emberek úton,útfélen rajtam nevessenek.
Azt akarom,hogy mindenki elfogadjon úgy,ahogy vagyok.
A testem még az előbbinél is jobban égett.
Perzselt.
Ismét előbukkant a pajzs,ami már egyszer megmentette életem.A pajzs,ami biztonságot nyújt.A pajzs,ami még a ragyogó naplemente gyönyörűségét is felülmúlja.
Egy aprócska öröm,mely mások számára talán nevetségesnek tűnhet,számomra mégis az élet legnagyobb ajándéka.
Viszont most ez az 'ajándék' furcsa módon kezdett felvenni egy másik formát.Egy másik alakot,hogy megvédhessen.
Másodpercek töredéke alatt tűhegyes dárdaként fonódott körém,minden egyes pontomat ezzel védve.Úgy látszik ezt mást nem vette észre,mert még mindig ugyanolyan pózban,nyugodtsággal röhögtek ki teli torokból.

Nem tudtam mit cselekszem,mintha önkívületi állapotban lennék.Csak lebegnék,mintha nem is én irányítanám a testemet.
Most mégis azt éreztem,végre az történik amit én akarok.Úgy,ahogy azt én akarom,ahogy azt elterveztem.

Én mindig nyílt és egyenes voltam mindenkivel,de valahogy mindig félreértették a mondanivalómat.
Meg kellene tanulnom,hogy kell szavakba öntenem a gondolataimat,de ehhez ismerkednem kellene,ami számomra már lehetetlen.A száj tényleg a szerencsétlenség nyitja.

Alex nem érezte a veszélyt,amit egész lényem sugárzott felé.Nem érezte körülöttem a baljós légkört.
 Teljesen nyugodtan kezdett felém közeledni,én pedig egyre gyorsabbra vettem a tempómat.Láthatta az elszántságot a szememben,ugyanis egy pillanatra megtántorodott,mintha mégiscsak tartana tőlem,bár szerintem ő maga sem gondolta komolyan,hogy árthatnék neki valamit is.Nem gondoltam bele,hogy működni fog-e vagy sem,hogy hatásos lesz-e,vagy sem.Egyáltalán nem gondoltam semmire,elmém teljesen kiürült,mint amikor még gyerekként nem töprengsz el semmi komoly dolgon,csak csinálod.

Érezned,kell,hogy hogyan csináld,ez az igazi erő lényege.

E/3 szemszög
Mintha nem is én lennék.-futott át messze egy halandó agyán a képtelen gondolat,egy meseszép, hatalmas lomb erdővel közrefogott rét közepén,miközben futott a végzete felé.A végzete felé...
Amikor emberi élete egyik sors fordulójához érkezett.Minden most fog eldőlni.
Vajon túléli?Vagy meghal?..
A dolgok mindig zavarosak voltak számára,viszont volt egy biztos pont egy ember társa személyében.
Ám amikor minden összekuszálódott,a dolgok még zavarosabbá váltak.
Mégis meddig folytatódik még ez a céltalan utazás?

De most térjünk vissza a kérdéséhez.
Hogy lehetne valaki más,amikor érzi azt a rengetek sok fájdalmat és kínt?Amikor már annyi mindenen ment keresztül?
Érzi ahogy az éles követ sorra nyesik fel vékony bőrét,s ennek eredménye képpen egy vér csíkot húz maga után.
Érzi a torkában azt a fojtogató gombócot,ami nem engedi,hogy egész lénye kiteljesedjen,ami ismét visszahúzza a magabiztosságból az örvénylő kétségbeesésbe.

Érezte a vibrálást aziránt a bizonyos fiú iránt is,aki először annyira ellenszenvesnek tűnt.
Kinek szemében 100 év fájdalma ül.

Érezte a család iránt azt a különös szimpátiát,amit próbált megmagyarázni,de egyáltalán nem sikerült beazonosítani.Még amikor az undok Rosalie-ra gondolt is,szíve környékét melegség járta át.Személyiségünket a velünk történt dolgok befolyásolják és a halandó most értette meg igazán,hogy nem ő az egyedüli aki igazán szenved.
Nincs egyedül.

S amikor Alice képmása ül szemei elé,érzi azt a mérhetetlen szeretetet ami egészen szíve mélyéről jön.
Ami eltávolítja a zavaró gombócot,s ha egy kis időre is,de erősnek,legyőzhetetlennek érzi magát.

Ismét teljes lendülettel fut.
Kezében csak egy itt-ott eltörött bot volt,mégis úgy nyújtotta ellensége felé,mintha annak végzete lenne a kis bot.
Valami olyat akart csinálni,ami számunkra elképzelhetetlen.
Ami számunkra el érhetetlen.
Szemében már nem csillan fel a megtántorodás szikrája,s nem bizonytalanodik el,mikor a vérvörös tekintetű szörnyeteg közeledni kezd felé szépen,komótosan,közben meg-meg hátrálva.Már messziről lerí róla,hogy ő kevésbé sem olyan magabiztos,mint az ember.
A hóhér hadsereg ügyet sem vet a két alakra.Csupán idő vesztegetésnek gondolják ezt a kis játékot,de nincs mit tenni,Aro parancsára jönni kellett.
Vagy engedelmeskedsz,vagy meghalsz.Ez a szabály érvényesül a kastélyban.Az elején ezt már el kellett dönteni,s mindenkiben tudatosulnia kellett,nincs más választás.
Itt nincs arany középút.
Az egész életük egy végtelenségi tartó háború.Egy háború,aminek sosem lesz vége,hiszen örök életűek.
De mi ellen is folyik leginkább a harc?
Ez egyszerű.
Önmaguk ellen.

Alice szemszöge

Percek óta lapulunk egymás mellett a fűben.Tétlenül,feleslegesen.
Hitetlenkedve hallottam a párbeszédet,és még jobban meglepődtem amikor Bella megindult nem is akárhogyan Alex felé..Nem láttam még Bellát ilyennek.Soha.
Az aggodalom már nem hagyott egy helyben.Nem tudtam a fűben bujdosni ilyen helyzetben.
Nem ment bármennyire is kényszerítettem magamra a lehetetlent.

Azt mondják, amikor valaki egy teljességgel lehetetlen dologgal kerül szembe,még azelőtt,hogy agya bármilyen érzelmi reakciót mutathatna, egyszerűen..lefagy.