21.fejezet

Alice szemszöge

Mintha minden lassított felvételbe ment volna át.
Ami eddig olyan gyorsnak tűnt,lelassult.
Amihez eddig hatalmas mértékű koncentráció és figyelem kellett,szertefoszlott.
Minden fekete és fehér színbe ment át,s a világ már nem ontotta magából csodálatos színeit.
Olyan természetes volt,hogy valami vörös,vagy barna,kék vagy zöld.
Unalmas lett minden.
Unalmas.
Hirtelen a fejem ívben megfeszült,majd mintha őrült lennék forogva adta mindenki tudtára,hogy valami nincs rendben.
Észveszejtő erőt éreztem,de mintha ez nem is hozzám tartozott volna.
Egy erő,ami nem hozzám tartozik,mégis érzem.Egy szürke világ,ami már nem az enyém,mégis láttam.
Egy unalmas élet,ami nem az enyém mégis átéltem.
A fejem ismét visszaállt régi helyére,de nem maradt minden ugyanolyan.Közel sem.
Bár már minden a régi színeiben pompázott,s már minden visszakerült a régi kerékvágásba,mégis ott volt egy emlék,ami arra emlékeztetett,hogy ez is megtörtént.

Viszont a  bot,ami eddig Bella kezében díszelgett eltűnt,s helyette egy penge éles kard alakját láttam kirajzolódni.
Hogy kerülhetett az oda?Hát akkor ezért megy ekkora magabiztossággal,miközben a Cullen csalán csak fanyalodott arcát mutogatja,s látszólag a hadsereg egyik tagjának sincs ínye segítséget nyújtani egy bajba jutott embernek.Egy gyenge halandónak.
Gondolkodjunk logikusan.
Ha netalántán sikerülne neki megsebeznie Alexet,az egész hadsereg ott lenne mellette,zavarodottságuk ellenére is.
Viszont ha most közbe avatkozom,akkor az a szemét áruló elkapja Bellát és mindennek vége.Akkor pedig ugyanott vagyunk.
Ki kell várnom a megfelelő pillanatot ahhoz,hogy legyen esélyünk túlélni ezt az egészet.
Élni...
Azért küzdeni,hogy éljek..

Ismét a megszokott tempóban haladt minden.
Ismét mindenki azzal volt elfoglalva nehogy megfulladjon a röhögéstől.
Senki sem vette észre Bella jeges pillantásait,azonban én még azt is jól tudtam mi lapul meg ez alatt.
Egy összetört lélek könyörgései.
Már minden összeállt.
Az ő világát láttam a szemén keresztül.
Nem tudtam,hogy ilyen érzések kavarogtak benne.Nem tudtam,hogy csak miattam él.
Annyi éven keresztül,mintha én egy másik Bellát láttam volna.
Egy életvidám,élettel teli,erős lányt,aki állandóan mosolygott.
Mostanra jöttem csak rá,hogy mekkorát tévedtem.Azért viselkedett így,hogy nekem jó legyen,hogy én jól érezzem magam.
Mindig rám gondolt,nekem akart jót.
Lehet,hogy eddig csak megjátszotta magát?
És én észre sem vettem?Vagy csak nem akartam észrevenni?

A falka tagok aggódó tekintete szinte égette a bőrömet a hatalmas szőrzet alatt.
Tudtam,hogy most féltenek,és azt sem tudják,hogy az előbb mi történt,de nincs időm magyarázkodni.Nem akarok mindenről beszámolni nekik.
Még csak azt sem mondtam nekik,hogy csatlakozom hozzájuk,akkor meg mit akarnak ők is?!
Most valahogy a legapróbb kis dolog is idegesít.
Nyom belülről egy érzés,ami ki akar törni belőlem.
A valóságra visszatérve..
Minden az elképzeléseim szerint történt..nagyjából.
A vámpír ordítását még a Föld másik felén is tisztán kilehetett hallani.
A galambok felocsúdtak a zajra,s olyan gyorsan repültek el a veszélyt rejlő helyről,hogy még nekem is nehéz volt őket figyelni.Minden egyes szárnycsapással egyre messzebb kerültek innen.
Egyre messzebb a végzettől.
Bevallom nem hittem,hogy az az akármicsoda sikeresen felhasítja Alexet.
Ismét hoztam a hitetlen formámat..
A szíve mellett ejtett rajta barátnőm egy sebet,de ez nem volt elég ahhoz,hogy a föld alá küldje őt.

Olyan szélsebesen futottam Bella elé ahogyan csak tudtam.A szagokat érezve az egész falka követett feltétel nélkül.Sőt,még a távolból észrevettem azt is,hogy a Cullen család is megmoccant,s támadó állást felvéve próbálták a vámpírokat visszavonulóra erőltetni.
Ahogy gondoltam Alex megsebesülése után óriási hangzavar keletkezett,mégis a legtöbbet "ez,hogy lehetséges?!" kifejezés hallatszódott.
Még én sem tudtam,hogy történhetett ez,de perpillanat más dolgom is akadt fontosabb.
A vámpírok élükön a sebesülttel hátráltak egy lépést,de nem a visszavonuló reményében történt.
Válaszokat akartak,de ez engem egy kicsit sem hatott meg.
Képességemet használva kémleltem a jövőt,hátha sikerül valahogy elkergetni őket.

Pár perc számomra és majdnem minden reménnyel felhagytam.
Majdnem mindegyik ugyan úgy kezdődött és végződött.
Mi megpróbálunk kompromisszumot kötni ők meg kíméletlenül támadtak.
Elfognak minket,a családot lemészárolják,a farkasokat kivétel nélkül lekötözik.

Más stratégia kellene ide.
Már van is egy tervem,de a többiekkel is meg kellene osztanom.Viszont ez most lehetetlen,szóval majd a szememmel üzenek nekik, ha meg nem sikerül egyedül elcsalom innen az ellenséget,
Nagyon egyszerű,látszólag csak egy zavarodott elméjű találna ki ilyet.

Mi támadunk előbb.

Ez a nagy tervem,de nincs más választásunk.
Bár az ötleteim nagy része mindig kudarcba fulladt,ez most nem fog.
Hiszek benne.
Hinnem kell benne,ki más ha nem én?

Ahogy elnéztem sötétlő tekintetüket,s pengeéles fogaikról lecsordogáló mérgüket,kezdett tudatosulni bennem,hogy már eszük ágában sincs minket egészen Volterra váráig kísérni.
Most és mindörökre elintéznek bennünket egy szempillantás alatt,gondolták ők egyre jobban fokozódó éhséggel.

E/3 szemszög
Mindkét fél támadó pozícióba helyezkedett el.
Még Isten sem tudta el képzelni,hogy mi lesz a harc kimenetelének eredménye.
Egy biztos volt,vagy hatalmas mértékű pusztítás következik be,vagy az egész harc lezajlik 2 perc alatt,s a legtöbben megússzák egy-egy karcolással.
A szőke szépség,akit látszólag nem érdekelt semmi és senki,igazán jól játszott.
Valójában a felszínes éne mellett igenis törődő és bűbájos jelleme volt.
Talán a kötekedő,nem törődőm stílus csak egy maszk volt.
Egy maszk,hogy megvédhesse magát.
Eddig önmagát teljes egészében csak egy embernek merte megmutatni.
Emmettnek.
Ő aggódott az egész miatt a legjobban.
Még csak most ismerte meg a két lányt,de azzal,hogy visszamertek neki szólni,már belopták magukat a szépség szívébe.
Rosalie tudta,hogy most dől  el minden.
Élet és halál kérdése is.

Persze gondolhatjuk,hogy nem csak benne játszódott le ilyen-és e fajta gondolatok sorozata.
Jasper Alice miatt aggódott.
Már az első pillanattól fogva meglátott a lányban valamit,valami különlegeset,ami miatt nem engedhette meg magának azt a luxust,hogy elveszítse a manót.

A többiek is felettébb szimpatikusnak és humorosnak találták a lányokat.
Azt sem engedhették,hogy ártatlanul hagyják el az élők világát.
Fogalmuk sem volt róla,hogy mit tett,vagy csinált Alice és Bella,de úgy gondolták most nem futamodhatnak meg.
Szükség van rájuk.

Aliceban egy érdekes ötlet fogalmazódott meg.
Már annyira egyszerű,hogy beválhat-gondolta magában.
Tényleg így gondolta,vagy éppen csak nyugtatásnak szánta?.
Térdét megrogyasztotta,talán jelezni akarta ezzel a mozdulatával a többieknek a szándékát.
Nem érdekelte volna az sem,ha egyedül harcol,úgy is minden erejét beleadta volna,én úgy gondolom.

Olyan gyorsan szaladt egyenesen szembe a vámpírhadsereggel,hogy a falka többi tagja,csak kis csúszással tudta őt követni.
Mindenki beszállt a harcba.A frontvonalon ott volt a falka,akik úgy aprították az ellenséget,mint a favágó a tüzelőnek szánt fát.
Aztán következett a Cullen család,akik szintén hősiesen harcoltak.Ők nem voltak olyan felkészületlenek mint a farkasok,hála Jasper múltjának.Taktikázva hullatták az ocsmány fajtájukat.
Még a halandó Bella is nekiállt harcolni.
Úgy használta  a pajzsot,mintha kezdettől fogva tudta volna,hogy kell használni.
Többször is csodálkozva tekintettek hátra a lányra,akinél csak egy árva bot éktelenkedett.
El nem tudták képzelni,hogy lehetséges ez.
De hát ki tudta volna?Egyedül Alice tudta az igazságot barátnőjéről,de csak azért mert maga is átélte.
Több száz harcos feküdt már a földön,elvált testrészeik itt-ott beleakadtak a kiálló bokrok tövébe,s senki sem figyelt már rájuk.
Alex nem értett semmit.Már a legelején elvesztette a fonalat,amikor azt  a hasító fájdalmat érezte a szíve mellett.Azóta csak értetlenül forgatja a fejét,s ácsorog hátul.
De egyszer ide is elérkezik a nagy csapat,s akkor ez már nem lesz elég ideje választania.
Még most kell döntenie.
Itt marad,de akkor nagy esély lesz arra,hogy meghal.
Vagy megfutamodik gyáva lélek módjára,de akkor bizonyosan túléli?
A kérdésre a választ szinte mindenki tudja,aki egy kicsit is ismeri a fiút.
Hát persze,hogy a megfutamodást választja,így most sem hazudtolta meg önmagát.
Ha egy kicsi esélyt is lát a veszélyre már felveszi a nyúlcipőt,eddig mindig így történt.Vagyis egy alkalom kivételével,amikor a várban voltak.
Ott nem hitt egyik halandónak sem,bármennyire is akarták győzködni,ő megmakacsolta magát.Talán csak mutatni akarta a nagymenő srácot.
A nagymenő énjét.
Így a vámpírok nagy része feltétel nélkül követte,pincsikutya módjára,míg a másik fele tovább küzdött a halandó-vérfarkas-és vámpírcsalád szövetséggel szemben.
Ők vagy azt gondolták,hogy hatalmas fölényben vannak,így esélye sincs a másik félnek,vagy megunták életüket,s így jobbnak látták ha véget ér.
Megtudom érteni őket.
Egyedül egy örökkévalóságon keresztül,barátok,család és szerelem nélkül nem egyszerű létezni.
Úgy érzed,hogy már nincs miért felkelni reggel,ez esetben vadászni,ami számukra a létfenntartáshoz elengedhetetlen.
Viszont ez az esetlen csapat nem tudott szembeszállni a kő szilárd elhatározású ellenféllel.
Ők még így is sokkal kevesebben voltak,viszont a töretlen harci kedvük,ami abból fakadt,hogy egymásért küzdöttek ,mindent legyőzött.
Miután vége lett a harcnak csak egyetlen szó hagyta el a szájukat:
Győztünk.
Nem kérdés volt,és nem is felkiáltás,csupán kijelentés volt,és mégis mindenki átérezte a helyzet súlyát.

Több,mint 2500 vámpír hullott el a csata folyamán,s ezekbe nem számolták bele a lények széthullajtott testrészeit,amikből még összelehetett volna rakni egyet-kettőt.
A tucatnyi állat akik elmenekültek még a harc kezdetekor lassan visszatértek az immár nyugodt vidékre.

A Nap és a Hold kék színű volt,és a ragyogó naplementét a levegőben lebegő hamu és maradványok miatt még a Föld bolygó másik részén is látták.