22.fejezet

Bella szemszöge

Azt hiszem,ha nem a saját szememmel látom,akkor el sem hiszem azt,hogy itt mi történt alig pár perccel ezelőtt.
Még én is harcoltam,nem pedig összekuporodva görnyedtem az egyik sarokban.
Most nem voltam hasznavehetetlen.
A frontvonalon álltam,és egyáltalán nem volt olyan rémisztő,mint azt elsőre gondoltam.
Ha valaki megkérdezné tőlem,újra tudnám-e csinálni,egészen elgondolkoznék rajta,mert fogalmam sem volt róla mit csinálok.
Éreztem azt a furcsán ismerős bizsergető érzést a bőröm minden egyes pontján,és már tudtam,hogy biztonságban vagyok,s már semmi sem árthat.
Az ember sokkal könnyebben csinál valamit úgy,hogy tudja semmi baja sem eshet.Én is így taktikáztam.Amikor előjött a pajzs a fejemben még csak meg sem fordult annak a lehetősége,hogy ottmaradok.
Örökre.
Ahogy körülnéztem  meglepetten vettem észre,hogy minden megváltozott,ismét.
A felhők,amelyek eltakarták előlünk a hatalmas égboltot,tovaszálltak.
A nap úgy szórta ránk sugarait,hogy szinte elvakított.
A madarak,mintha mi sem történt volna,folytatták szívhez szóló éneküket ott,ahol abbahagyták.
Élveznem kellene ezt a pillanatot,mégis olyan bizonytalan vagyok,hiszen jól tudom,bármikor visszajöhetnek értünk.
Mintha Alice tudta volna mi jár a fejemben,sejtelmesen rám nézett,majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
Úgy,ahogy eddig még sohasem.
Mosolya az egész rétet beragyogta.
Ismét eszembe jutott az első pillanat,amikor megláttam.
Találkozásunk megrázta az egyhangú,szürke világot körülöttem és az egy pillanat alatt ragyogó színeket öltött magára,egy ideig.Mostanában ennek ellenére éreztem,hogy minden nehezebbé válik.
Végre véget ért ez a korszak is.
Hallottam a többiek elakadó lélegzetét,ami arról árulkodott,nem csak én láttam ezt az ajándékot,amivel megajándékozott minket.
A falka szájtátva bámulta,s szemükben láttam,hogy teljesen el vannak ragadtatva,ahogy a Cullen család is.
Ők sem tudták levenni a szemüket róla.
Különösen Jasper Cullen nem.
Nem tudtam őket ezért hibáztatni,hiszen engem is megbabonázott a mosoly.

Barátnőm már rég  nem volt állatias formájában.Igazából észre sem vettem mikor alakult vissza,és egyáltalán hogyan sikerült neki.
Ismét két lábon áll-jegyeztem meg magamnak,mikor leesett végre,s nem is hittem,hogy ez ekkora megkönnyebbülést okoz nekem.Nem hittem,hogy valójában ennyire zavart.
Életem már teljesen kisiklott megszokott sínéről,és már tudtam sosem lesz minden olyan,mint volt.
Sem ő,sem én nem leszünk már ugyanolyanok,ezt jól gondoltam,de mégis,valahogy egyre nehezebben tudtam elképzelni azt,hogy egyszer magamra maradok,s elhagy.
Egyedül leszek,mint a kisujjam.
-Most akkor vége?-kérdezte Emmett azzal a bárgyú,győzelem ittas mosollyal az arcán.Szerintem egyértelmű választ várt rá,de csalódnia kellett.
-Még csak most kezdődik-válaszoltunk szinte egyszerre barátnőmmel.
Ő is nagyon jól tudta amit én.
Minden kezdőik előröl.Ez az örökös körforgás...
Micsoda szívás.!

Alice szemszöge

Amint minden élettelen testet porrá égettünk,végig néztem csapatunk tagjain.
Valamelyikükön húzódott egy hosszú vörös csík,ami erre a napra fogja őket emlékeztetni,na persze itt a "hús-vér" emberekre gondoltam.
Cullenék teljes pompájukban díszelegtek,mintha semmi sem történt volna.
Talán ruhájukból hiányzott innen-onnan egy cérnaszál,de volt egy olyan érzésem,hogy van elég pénzük helyette másikat venni..

Fogalmam sem volt róla,hogy a falka tagjai miért álltak ki mellettem ilyen hősiesen,amikor ég mindig nem mondtam nekik semmit a kialakult helyzetről.A másik gondolataim között a család szerepelt.Már első látásra szimpatikusnak tűntek,de nem minden úgy történt,ahogy azt szerettük volna.
Emmett humora felszínre hozta a gyermeki énemet,ami már egy ideje lelkem mélyére volt száműzve.
Rosalie viselkedése rádöbbentett arra,hogy milyen nem szeretnék lenni.
Nem akarok megkeseredett boszorkány lenni,bár talán tévedek vele kapcsolatban,hiszen a saját szemeimmel láttam,hogy minden erejét beleadva harcolt,s kiállt mellettünk.
Már nem tudom mit gondoljak.
Amikor Carisle és Esmere vándorol a tekintetem,mindig azt a biztató,meleg mosolyt küldik felém,akár a szüleim tennék,ha még élnének.Hiányzik ez az szeretet teljes érzés.
Edwarddal kapcsolatban már rég rájöttem valamire.
Mégpedig arra,hogy neki is van különleges képessége,ami nem más,mint a gondolat olvasás.
Mellette nem éreztem magam feszélyezettnek,egy pillanatra sem gondoltam azt,hogy mellette félnem kellene.
Mint egy oltalmazó bátyó-futott át agyamon a gondolat.

Nem értettem továbbá azt sem,hogy kerülhettem Bellával kapcsolatba a harc kellős közepén.Szinte olvastam a gondolataiban,éreztem az érzéseit,láttam történetét.
Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat,hogy talán a képességem egyre gyorsabban fejlődik,vagy talán új jelenik meg,de amilyen abszurd elmélet volt,gyorsan elhessegettem magam elől.
Nem mertem arra gondolni,hogy ha igaz,akkor még feltűnőbben kiemelkedek a többiek közül.Még furcsább leszek ettől,még inkább az a szörnyeteg,aki 4 lábon áll,és vicsorog.

Na igen,és ott van még Jasper.A másik talány.
Az elején nem akartam elfogadni az iránta táplált vonzalmamat.Nem akartam észrevenni a tekintetében a csillogást,amikor rám nézett.
Nem akartam szerelmes lenni,főleg az ő fajtájukba nem,bár azóta rájöttem,hogy ők nem szörnyetegek.
Mégis visszakoztam,mégis folyton folyvást kerestem a különböző kifogásokat,amivel távol tarthatnám magamtól.
Képtelen voltam szerelmes lenni.Bár sokkal inkább megpróbálni voltam képtelen.Hisz szeretni valakit annyit tesz,hogy teljes valód rábízod a másikra.
Ez az,amit elképzelni sem tudtam,bármennyire is akartam a szívem mélyén.A legesleg mélyén..
Ugyanakkor tudtam,hogy nem egy okos dolog hátat fordítani a valóságnak,s ezzel minden időmet a képzeletemnek szentelni.


Végig néztem magamon és majdnem sírva fakadtam a látványtól.
Még mindig a farkas formámban voltam.
A szörnyeteg formájában,aki akaratom ellenére vette el a testemet.
Nem tudtam elviselni már a fejemben csüngő ki nem mondott gondolataimat.
Valaki segítsen már!-kiáltottam el magam élesen,mire a körülöttem lévő levegő felkavarodott.
Éreztem a szél lágy simogatását arcomon,majd behunytam a szemem,hogy még jobban áttudjam adni magam a különös eseménynek.
Szinte égette bőrömet a többiek csodálkozó  tekintete,s majdnem odaszóltam nekik,hogy ne nézzenek már ennyire,amikor az érzés egyszerre csak szertefoszlott.
Egyik pillanatról a másikra történt,de furcsa ürességet éreztem.
Mintha a levegő át szúrta volna a mellkasomat és egy tátongó űrt hagyott volna maga után.
Hallottam ahogy a falka hitetlenséggel a hangjában felcsendül a Cullen család pedig ismét felírhatott valamit a kérdések listájára.

Nem tudom ők is látták-e amit én éreztem,s ezért reagálnak valamire így.
Esetleg velük is megtörtént az ami velem,vagy akár egy sugallat ment át rajtuk.
Mégis,valahogy olyan furcsán néztek rám,s ujjaikkal felém böktek,mintha én nem tudnám,hogy nézek ki.
Megrántottam a vállamat és végig néztem magamon.
Ez volt az a pillanat,amikor tudtam.
Tudtam,hogy valami új kezdődik.


E/3 szemszög

Miközben Alex futott vissza a kastélyba azon gondolkozott,hogyan közölhetné Urával,azt a megdöbbentő tényt,hogy legyőzték,s még épp,hogy időben vette fel a nyúlcipőt.
S nem csak őt győzték le,hanem az egész csőcseléket.
Talán vissza sem kellene mennem-gondolta egy pillanatra,de aztán rájött,hogy felesleges lenne.
Tudta,hogy egyszerűen megtalálnák,hiszen a Volturi mindenhol ott volt.
Nem lehetett előlük elbújni,csak idő kérdése volt és megtalálták volna.
Akkor pedig kérdőre vonják a vereségért és a bujdosásért is.
Azt is a számlájára írhatják,hogy otthagyta a csapatot a pácban.
De mit is vártak tőle?Hiszen még csak az újszülött éveiben járt,az is csoda volt,hogy tudott magán uralkodni.
Talán ezért is tartották meg őt.
Emiatt a képesség miatt.-horkant fel a vámpír,miközben a fákat elmosódva hagyta maga mögött.
Egész jelentéktelennek,felesleges hasznavehetetlen dolognak tartotta a képességet amit kapott,mégis úgy tűnt ez mentette meg már amúgy is szánalmas életét.
Már elég közel járt,így messziről már ki tudta venni a hatalmas,csodálatra méltó tornyokat,amik a vár ékkeségei voltak.
Azért jöttek az halandóemberek,hogy életükben legalább egyszer megcsodálhassák a természet csodájának tartott épületet.
Így nem is kellett a táplálkozás miatt különösebben aggódniuk,hiszen mindig volt itt egy arra bolyongó lélek,aki áhítatosan bámulta feje fölé magasodó "őskövületet".

Már látta maga előtt a kapuba állított őröket,akik undorral telve nézték a szökőkútnál álldogáló kislányt,ahogy nagy viháncolásában odafut édesanyjához,és egy az út széléről elvett törékeny virággal ajándékozza meg.
Ez persze őt sem hatotta meg túlságosan,már rég nem érzett ilyen "dolgokat".
Dolgok alatt legfőképp a szeretetet értette.Már emberkorában sem rajongott értük.
Ám most azonban olyan ámulattal figyelte a kis jelenetet,mintha ő maga élte volna át.
Arcán látszottak a hitetlenkedés jelei,amikor tudatosult benne,hogy mennyire inkább lenne a kislány szerepében,akinek úgy látszott az a legnagyobb gondja,hogy látja-e anyja földöntúli mosolyát.
Nem volt ideje tovább töprengenie,hiszen megérkezett.

Maga sem tudta mit érez valójában,amikor közelebb lépdelt születése helyszínéhez.

Félelmet?

Nem,azt akkor érezte amikor először találkozott a természetfeletti lényekkel.Amikor érezte,hogy eljött életének vége.Valójában tényleg eljött,csak kezdődött egy új fejezet az életemben vérszívóként.-önmagát is meglepte a hangjából áradó tömény gúny.

Biztosan tudta,hogy melegség sem járta át a szívét,amikor megpillantotta otthonának a legkevésbé nevezhető kísérteties helyet.

Talán csalódottságot érzett.Most már esélye sem lesz arra,hogy valaki tiszta szívéből szeresse.
Már nem lehet felesége,aki meleg mosolyával köszöntse a nehéz munkából hazatérő férjét.
Már nem lehet gyermeke sem,akit láthatna felnőni.
Már nem lehet családja.
A szívére nehezedő teher egyre nagyobb lett.

És igen.Ezt érezte valójában.

Aro a tanácsteremben ücsörgött a trónján,mellette pedig testvérei diskuráltak valamiről elmélyülten.
Rossz érzése volt a több ezer éves vámpírnak.Maga sem tudta volna megmagyarázni mi ez a rossz érzés,de tudta,hogy valami történni fog.
Az igazság furcsább az elképzelésnél-jutott eszébe idősebb testvérének szavai.
Igaza van-gondolta-nem szabad meginognom-nyugtatgatta magát,de ő is tudta,ez nem így van.

Ismét visszament arra a bizonyos napra.
Arra a napra,amikor megpillantotta a két lányt.Szépek voltak,egyszerűek,mégis megakadt rajtuk a szeme.
S ugyanebben a pillanatban azt is tudta már,hogy erejük is egyedülálló.
Jól tudta,hogy meg kell ragadnia a kivételes alkalmat,s le kell csapnia a lányokra.
Szolgát akart belőlük csinálni.
Nem nem csak szolgát,kiváltságos helyet kaptak volna gyűjteményében.
Hogy miért gondolkodott múlt időben?
Mert úgy gondolta ilyen csodálatos halandók nem kaparinthatók meg.
Isten elűzi őket előle.
Ezt súgta neki valami,amit tudatalattinak neveznének a hétköznapi emberek.


Mintha az egyik másodpercről a másikra megindult volna az élet a kastélyban,mindenki sürögni-forogni kezdett.
Hallott egy halk kopogást,majd a választ meg sem várva benyitott egy vámpírszolga.
Mégpedig akit a lányok elfogásával kapcsolatban bízott meg
Alex.
-Kit látnak szemeim.Hát visszatértél közénk ifjú harcos?-teljes magabiztossággal szólalt fel,ezzel önmagát is meglepve.
-Vissza,nagyuram.Ám nem jó hírekkel érkeztem.A csapatot,amit kirendeltél mellém elpusztították.
Egyedül én menekültem meg,és így a két halandót sem tudtam megkaparintani Önnek.-mondta lehajtott fejjel Alex,s úgy látszott mintha fohászkodna valakihez a kegyelemért.
Aro szinte felüvöltött magában,amikor hallotta a fiatal vámpír szavait.
Ő tudta!Tudta!Furcsa elégedettség töltötte el,hogy igaza volt,másik része viszont halálosan megrémült a hír hallatán.Abban a pillanatban tudta,hogy elveszítette a kívánkozó alkalmat, a halandó nők megszerzésére.
-Hogy mersz elénk állni,és ezt így kijelenteni?-ripakodott rá Caius.-Mégis,hogy történhetett ez meg veletek?!-micsoda szánalmas egy banda!-még mindig ordítozott amennyire csak hangszálai engedték.
-A farkasok is megtámadtak minket,s ezenkívül értékes információval szolgálhatók Önök számára.
Kérem hallgassanak meg közbeszólás nélkül,azután döntsenek sorsom felől.