15.fejezet

"Gyötrő fájdalom mi szívedet marja,Valami lelkedet nyugodni nem hagyja, Keserű gondolatok élnek fejedben,A fájdalom érzete kavarog lelkedben... Elveszett minden, végleg változott,Szívedből a szeretet gyorsan távozott, Sötétség lepi el minden napodat,Egyre kínzóbb minden gondolat... A reménytelen még a lelkedet tépi,De szíved mélyen még titkon reméli, Hogy nem veszett el minden, van még miért élni,Megéri várni és továbbra is félni... Küzdj a végsőkig, ne add fel soha,Hiába is érne kudarcok sora, Higgy a szívednek s ne hallgass eszedre,S a remény fénye csillogjon szemedbe"

Alice szemszöge

Az idegen vámpírok előrehajoltak, megrogyasztották térdüket és támadó állást vettek fel.
 Torkukból mély,vadállati hörgés tört fel.Ez volt a legfenyegetőbb hang,amit életemben hallottam.A vér megfagyott ereimben.Ám ez az érzés nem a félelem volt.Ez most egészen más volt.
Testemben termelődött az adrenalin,a szívem szinte már fájdalmasan verte a tam-tamot.
Fokozatosan tört rám jobban és jobban ez az ismeretlen érzés.Ezt nem tudom szavakba önteni.A forróságot ami percről-percről egyre jobban elöntött,most még inkább intenzívebben éreztem.
Látásom kiélesedett.
Láttam ahogy a mókusok egyre távolabb futnak a fájuktól,itt hagyva maguk mögött a veszedelmes helyet.
Láttam a tetveket,ahogy fokozatosan, milliméterről-milliméterre pusztítják a fák leveleit.
Hallásom kifinomult.
Hallottam nem messze ahogy egy patak csörgedezik,s benne egy eltéved halacska úszkál magányában.
Hallottam a favágót ahogy a fejszével lábára csap,mert fia bolond módon halálra rémisztette. S hallottam a fiú kétségbe esett elhaló ordítását.Rimánkodott Istenhez,hogy segítsen neki,s tegye jóvá ostoba cselekedetétÁm könyörgései süket fülekre találtak..

Minden egyes apró részletet láttam,mindent kitűnően hallottam.
Hallottam ahogy Bella szíve egyre szabálytalanabbul ver,mintha ki akarna törni bordái közül.
Hallottam ahogy a vadászok egyre sűrűbben veszik a levegőt,hogy minél többször érezhessék éltető nedvünk mámorító illatát.Testüket ilyenkor eltölti a véget nem érő vágyakozás.Szájukban termelődik a méreg.Szemük,a megszokott vérvörös helyett most az éjszakánál is sötétebb feketében pompázik.
Már nem tudtam kontrollálni magam.
Az eszemet most félreraktam.Csakis a szívemre hallgattam.
Nem gondolkoztam semmin.Nem gondolkoztam azon,hogy most hátrálnom kellene.
Bellát magam mögé toltam és egy határozott lépést tettem előre.
Mindhárom egyszerre nevetett fel.Kárörvendő,gúnyos kacaj volt ez.Ezt bárhol felismerem.
Gyermekkoromban az árvaházban  is mindig ezt hallottam.
Még dühösebb lettem rájuk és már nem csak a létezésük hozott ki ilyen indulatot belőlem,hanem az is,hogy emlékeztetnek.Emlékeztetnek minden olyan érzésre a múltamból,amit mielőbb el akartam felejteni.Felidéznek olyan emlékeket,ami a szívemig érő fájdalmat okozott.

7 éves vagyok.
Már megszoktam a környezetemet,az itt élő gonosz embereket.
Az itt dolgozók nagy része egyáltalán nem törődik velünk,árvákkal.
Velem meg pláne,hogy nem,hiszen én vagyok az,aki folyton lázad minden ellen.
Akit megszerettem egyedül Julie volt.Ő is itt dolgozik.
Ő tanított meg mindenre,nélküle semmi sem lennék.
Nem mintha most több lennék,mint egy senki.
Minden este mielőtt elalszom,azt kívánom,hogy álmaim valóra váljanak.Minden reggel másra ébredek,és csalódottan veszem tudomásul,hogy nem tudom meglátni a jövőt.


Ma ugyanúgy indul a napom.Reményvesztetten,üresen,fény nélkül.
Leseprem magamról az olcsó takarót,ami már 100 éves lehet.Kifésülőm a hajam hején található barna loboncot.
Felveszem az árvaház szúrós és büdös egyenruháját.
Miután megtaláltam egyetlen mackómat,aki inkább hasonlít egy elnyűtt rongyra ,elindulok megkeresni támaszomat.
Julie fénylő szemmel,lelkendezve jön felém.Ettől én megijedtem,hiszen még sohasem láttam ilyennek őt ezelőtt.Döbbenten hallgatom beszámolóját arról,hogy ma jön egy pár,hogy örökbe fogadjanak egy kislányt,aki 5-10 éves korban van.
Hiszen ebbe még én is beletartozom!- ér el az információ a  tudatomig.
Milyen jó is lehetne!Egyedül ezt a nőt sajnálnám itt hagyni,de sokszor kijöhetne meglátogatni.


Megint beleestem egy hibába.Reménykedni kezdtem.Túl sok mindent láttam bele abba,ami már így előre nézve is lehetetlen volt számomra.


Hallgatom amint az ebédlőben is ez mára fő téma.
Az örökbe fogadás.
Nagyon ritkán adatik meg valakinek,aki már egyszer ide került,hogy 18 éves kora előtt elmenjen innen.Ezért is kavar fel mindenkit ennyire a hír.Még engem is.
Már látom,ahogy Amanda és a kis bagázsa felém közeledik.Sóhajtva veszem tudomásul,hogy már nincs előle menekvés.Minden menekülési útvonalat elvágtak.
Kis poros naplómat szorongatom a kezemben nehogy észrevegyék.Abban rejtőzik minden titkom.
-Nahát,nahát,csak nem a szerencsétlent látják szemeim?Na és hogy vagy mostanság?-kérdezi örök becenevemen fölényeskedve.
Ezt a nevet akkor adták nekem mikor látták,hogy milyen két ballábas vagyok is én.Azóta ragasztották rám ezt a jelzőt.
Jól vagyok-mondtam fülem farkam behúzva,nem túl bátor módon.
-Nocsak mit szorongatsz a kezedben?-húzza fel egyik szemöldökét,miközben egyik szőke tincsét csavargatja.
-Semmit!-vágom rá túl feltűnően,és ha ez még nem lenne elég a kezeimet is a pad alá helyezem.
-Add csak ide!-rivall rám,s barátnőinek mutogatja hevesen,hogy vegyék már el tőlem.
Minden erőmet összegyűjtöttem,hogy megtartsam a kincsemet,de ők sokkal erősebbnek bizonyultak négyen,mint én.
Egyetlen szerencsém,hogy Julie pont akkor lépett be a terembe és látta meg rém álmaim okozóit.Azonnal hozzánk sietett kikapta a szőkeség kezéből a kis irományt majd átnyújtva nekem húzott ki a helyiségből. 
Aznap délelőtt már ki sem léptem szobám ajtaján,még amikor "dajkám" kért,akkor sem.
Izgultam.
Izgultam,hogy mi lesz ha találkozom a párral.
Vajon elnyerem majd a tetszésüket?
A látogatóink kedvéért rendes lány módjára megfürödtem,de csakis hideg víz csobogott a kádba.
Nem tudtam mást csinálni,így tüdő gyulladástól tartva ugyan,de teljesen megmártóztam a jeges vízben.


Mikor eljött az idő majd kiugró szívvel futottam a kijelölt helyre,hogy felzárkózzam a többiekhez.
Volt aki szúrósan rám nézett és megdorgált viselkedésem miatt.Volt aki tudomást sem vett rólam,mert már megszokták a kirohanásaimat.


Nagyot dobbant a szívem mikor az örökbe fogadó szülők rám pillantottak.Szemükből semmit sem tudtam kivenni.Olyan hidegen és kimérten néztek rám,hogy egy pillanatig meg ijedtem.
Hátat fordítottak majd mentek a soron következő gyerekhez.
Mint a végén kiderült,nem engem választottak.Csalódottságomat semmilyen módon nem tudtam titkolni.
Arcom kivörösödött,szemem könnybe lábadt.Valamit végre igazán akartam,de az sem teljesült.
Ezt nem csak Julie vette észre sajnos.
-Hát már megint találkozunk.Ó jajj, talán valami baj van szerencsétlenke?-kérdezte szemembe vigyorogva Amanda.
Mindig pontosan tudta,hogy lehet valakinek fájdalmat okozni.Mindig leolvasott minden érzelmet az arcodról,felhasználva ellened azt.
-Nem,nincs.Biztos valami rosszat ettem.-a hatás kedvéért még megsimogattam lapos hasamat is.
-Na persze....somolygott-Ó,ó csak nem?Csak nem azt hitted,hogy majd pont téged akarnak elvinni innen?-hahotázott teli torokkal Amanda.Lassan az egész terem rázendített. Megaláztatásom érdekében még jobban gesztikulálva mindent elmondott töviről hegyire.
Mégis a legjobban az fájt,amikor megláttam Julie száján a gúnyos mosolyt.
Arcomról folyamatosan hullottak le a sós könnycseppek.


Attól a naptól kezdve akár mennyire is próbálkozott egy szót sem váltottam vele.Attól a naptól kezdve álmaim valóra váltak,s kezembe hullott egy csoda s láttam megváltozni a világot saját szemeimmel.
Ezután jött Bella,aki könnyített fájdalmaimon,s már ketten voltunk szerencsétlenek."


Rajtuk kívül senkit nem akartam látni,és hallani.Egyedül őket akartam figyelni.Nem akartam,hogy bántsák Bellát.
A külvilágot teljesen kizártam magamból.Újabb morgást hallatottak,amitől még feljebb ment az a bizonyos pumpa bennem.
 Már nem bírtam a forróságot,és a testemet szétfeszítő érzést.Már nem bírtam fejem lüktetését,amit a láz okozott.
Engedtem neki,engedtem,hogy elnyeljen,s betöltse egész testemet a bizsergés,amit hagy maga után.
Hallottam még Bella hatalmas sikolyait a távolból,viszont annyira fájt!Annyira,de annyira!
Különös érzésem volt.Mintha minden szem pár rám szegeződne.Mintha mindenki engem követne árgus szemekkel.Úgy éreztem,mintha egy kisebb tömeg tartaná rajtam a szemét.
Kideríteni viszont nem tudtam,hiszen a fájdalomtól a földre rogytam és torkom szakadtából kiáltoztam a megváltásért.
Könyörögtem a halálért.
Olyan érzésem volt,mintha újjászületnék.
Utolsó éber pillanataimban elkaptam egy párbeszédet,amit sűrű lábdobogás kísért végig.
-Pont a határnál vannak!A korcsok már oda értek,siessünk mi is!-ordította valaki mély,öblös hangján.
Nekem már csak egy elhaló nyögésre futotta.

A világ lassan kezdte megmutatni nekem,mennyire más is, mint azt eleinte gondoltam.

Bella szemszöge

Meghökkenve vettem tudomásul,hogy a törékeny,apró termetű barátnőm maga mögé tol,ezzel elrejtve idegenjeink kegyetlen fekete szemei elől.
Az események olyannyira felgyorsultak,hogy már csak arra ocsúdtam fel,amikor Alice eget rengető sikolyok közepette térdre zuhant és ruhái szakadozni kezdenek.
A kezdeti döbbenetet halálos félelem vette át,hiszen láttam ahogy keze helyén már nem kéz van,s eddig tükörsima bőrét hófehér szőrzet fedte be.
Én már semmit sem értek!Mi folyik itt?!

Az emberek azokat az eseményeket amiket nem lehet tudatosan elkerülni Sorsnak nevezik.
Minél közelebbi kapcsolatba kerülsz másokkal,annál jobban befolyással leszel sorsukra.
Cserébe pedig a te életed az övék befolyása alá kerül.
Hát ez lenne a mi Sorsunk?

Alighogy kimondtam magamban ezeket a kérdéseket a vámpírok egyre gyakrabban pillantottak a fák sűrűje közé,ami már nekem is feltűnt.Feszültség telepedett rájuk.Éhes tekintetükbe zavarodottság,fagyos félelem költözött.Tekintetükkel az erdőt fürkészték egyre nyugtalanabbul.
S megértettem miért.A fák árnyai közül kilépett egy fenevad.Óriási volt – magas, mint egy ló, de testesebb, sokkal izmosabb. A hosszú pofa elfintorodott, felfedve így a tőrszerű metszőfogait. Egy szörnyű vicsorgás tört fel a torkából,átsöpörve a réten, mint egy elnyújtott mennydörgés.
Azonnal ott termet mellettem, én pedig automatikusan hátrálni kezdtem.
Alice mellé akartam kerülni,de mikor lenéztem a földre az üres volt.A fagyasztó félelem közepette zavarodottság lett úrrá rajtam.
Halványan még érzékeltem ahogy egyre több teremtmény jelenik meg,s a vámpírokat kezdik hajkurászni.

Mikor jobban körbe pillantottam láttam ahogy a földön egy hófehér  csapzott, izzadtságba úszó élőlény fekszik.
Hatalmasabb volt,mint akik a fák rejtekéből léptek elő.Ezt a lényt egy különleges,megmagyarázhatatlan aura lengi körbe.
Lassan odalépkedek mellé,s térdre ereszkedem.
A szó,ami felfedné a teremtmény kilétét még mindig fejem fölött lebeg és csak arra vár,hogy kimondjam, a jelentése mégsem ér el tudatomig.
Egy gát,egy akadály megakadályozza,hogy hangokat formázzak belőle. Agyam egyik szeglete önvédelemre állt át.Talán attól tart,hogyha hangosan kimondom a szót,minden ismét a rémisztő kerékvágásba kerül vissza.
Ismét a kegyetlen,alattomos valóságba kerülök.
Viszont ki kell mondanom,érzem.
Nagy levegőt veszek,mintha ez lenne rá az utolsó alkalmam,mintha utána minden éltető oxigén eltűnne.
Hosszú másodpercek,vagy talán percek múlva megszólalok,suttogó,reszelős hangon. félve a rám törő érzésektől.
Vérfarkas.