26.fejezet

Alice szemszöge

Mondhatnám,hogy az edzés jó volt.Meg,hogy pompás.Meg ilyesmik..
Inkább azt mondom,hasznos volt,mert igazából szinte vért izzadtam egész idő alatt.
Kin keservesen szenvedtem végig azt a pár órát,amit az edzéssel töltöttünk,bár nekem inkább egy örökké valóságnak tűnt.
A lábaim már lüktettek a sok erőlködéstől,míg a kezeimet már nem is éreztem enyémnek.Mintha csak egy élettelen részem lógna mellettem,míg  vonszolom magam után.
Jacob nem kímélt.
Minden olyan mozdulatot megmutatott ami hasznomra válhat majd,Jasper pedig a technikámat elemezgette.
Sok időt nem töltöttem vele,mert akárhányszor a szemébe néztem elbambultam.
Néha furcsa dolog is történt.
Pár másodperc alatt lejátszódott előttem minden,láttam,hogy fog támadni,ugrani,harapni a mellém rendelt vérfarkas,így semmi nem ért felkészületlenül.
Jake eléggé meglepődött,hogy így is lehet használni a képességem,aztán vállat mond,és lazán kijelentette:
 'még jó,hogy nem vagyunk ellenségek" röhögött a saját viccnek vélt szavain.
Zúgott a fülem a sok "gyorsabban még" "magasabbra ugorj" " adj bele több erőt,vagy nem éred el" kiáltásoktól.
Miután Jakel befejeztük a kiképzést Jasper lépett elém.
-Most én következem,Jacob már megtanította a legtöbb farkas módszert,de azt is meg kell ismerned,hogy mozognak a vámpírok.-mondta ő.-Először figyeld meg,készíts tervet,csak azután támadj,ez az én szabályom-mosolyodott el.
-Örülök,hogy te nem rohansz fejjel a falnak-ismertem be saját magamnak,mert az egészből ő csak egy értelmetlen üvöltést hallott.
-Hát,oké.Akkor kezdjük.-lépett előre Jasper és azután már csak a lázra emlékszem,ami égette a testemet.

Bella szemszöge

-Na jó,szerintem el kéne kezdenünk.-mutattam a már vagy 10 perce folyamatosan egymást püfölő párokra,akik ügyet sem vetettek ránk,meg az értetlen fejünkre.
-Rendben,rendben,hogy akarod kezdeni?Először fussunk köröket bemelegítésnek?-dobta fel a témát Embry,bár én nem igazán erre számítottam.És úgy látszik a másik csapattárs sem..
-Hatalmas ötlet!Fussunk köröket,hogy fitt és egészséges legyen!Majd olyan gyors lesz,hogy elfut a Volturi elől!Talán még egérutat is adnak neki,hogy kényelmesebb legyen!-gúnyolódott Edward.
Na jó én sem nagyon támogattam az ötletet,miszerint futkosnunk kéne felkészülésképp,de  azért ez így kimondva kicsit erős volt.
-Hé,hé!Én csak jót akartam vérszívó!Amúgy meg az egész a ti hibátok!Minek léteztek?-szállt be a harcba a vérfarkas fiú is.
Hát nem nagyon így képzeltem ezt az egészet.Kivontam magam a beszélgetésből egy ideig,de egy idő után betelt a pohár.
Teljes hangerőből felordítottam,hogy ideje abba hagyni,és elkezdeni hasznosabban tölteni az időnket.
Támogatták az ötletet,mert már vagy egy órája nem csináltunk mást,csak veszekedtünk.
Könnyen lehet rájuk hatni egy kétségbeesett fejjel,meg a szipogó hanggal.
Nem kezdtem el mesélni a további opciókat,így simán intettem egyet Embrynek,hogy változzon át,Edwarnak meg,hogy nyugodjon egy kicsit már le.
Ismét elkezdtek marakodni,bár nekem nagyon úgy tűnt mintha a vámpír dünnyögne magában.
-Na már tényleg elegem van belőletek!Vagy befejezitek,vagy elmegyek egyedül.-intettem le őket dühösen.
-Jó,kezdjük.-bólintott egyet Edward.
Elég sokáig bajlódtunk azzal,hogy előhívjam rendesen a pajzsot,majd mikor ez már akadálytalanul ment,formálnom kellett.
Edzés végére olyan szintre jutottam el,amit nem hittem volna.Már nem kellett üveg,bot vagy egyáltalán más haszontalannak tűnő tárgy amivel támadni tudtam volna.
Úgy irányítottam az erőmet,mintha tényleg az enyém volna.
És ez az igazság,az enyém is volt.

Miután mindenki elég ramaty állapotba került visszakullogtunk a házba.Már akinek volt ereje sétálni..én például arra sem emlékszem,hogy kerültem be a nappaliba,a kényelmes fotelba .
Az agyam a lábammal együtt lezsibbadt,gondolkodásra ,de még beszédre sem tudtam volna rávenni magam,akkor sem ha akarom.
A karom minden egyes pontja sajgott annyit kaszaboltam a karddal,amit a többiek nem láthattak.Mert csak én láttam  azt a gyönyörűséget,mert enyém volt a képesség,ami másnak nem  adatott meg.
Ahogy Alicera ránéztem örömmel konstáltam,hogy ő sincs jobb állapotban nálam,üveges tekintettel mered maga elé és jól tudom,hogy most nincs "transzban",ahogy azt Emmett barátunk mondta.
-Na jóóóóó!Rossz rátok nézniiii!Elég lesszzz már!Tegye fel a kezét aki társasozni akar velem,de ezt csakis a különleges alkalom miatt!-ajánlotta fel a nagy mackó úgy,mintha valami őrült nagy szívességet tett volna ezzel nekünk.
Na persze szívesség..Ahogy a többiek unott tekintetét elnéztem nemhogy társasozni nem volt kedvük,de még lélegezni sem.
Persze ezt sokan nagyon nehezen értik meg.
Na meg,nem is igazán sokan lélegeznek ebben a helyiségben,ami azért kicsit frusztráló egy idő után.
-Na ne már!Milyen unalmas banda vagytok!Még szórakozni sem akartok!-én már nem azon döbbentem meg,hogy a barátunk milyen gyerekes,hanem,hogy neki még mindig van energiája ilyesmikre.
Ez vajon egészséges?
Mindenki hallgatta még pár percig az érveit,a sokszor már zavarbeejtő érveit,aztán Esme barátságosan hozzánk szólt.
-Menjetek,pihenjetek csak,már beágyaztam nektek fent.A fiúk majd megmutatják a szobákat.-szólt fáradtan.
-Mi lassan megyünk.Egész nap elvoltunk,már biztos aggódnak értünk is.Holnap hányra jöjjünk?-kérdezte lecsukódó szemekkel Sam.
-Szerintem holnap is délután gyakoroljunk,így reggel lesz időnk kicsit még pihenni.-mondtam,Alice pedig hevesen bólogatott egyetértését kifejezve ezzel.
Hiába a természetfeletti lét,akkor is egy idő után elfárad a testünk,ha más nem a lelkünk..Vagy mi.
Lehet,hogy inkább a vagy mire szavazok.
Miután Esme felajánlotta a pihenést,és a falka is elment, lassan kullogtunk felfelé az emeletre.
Emmett felajánlotta,hogy felvisz minket,de inkább kihagytuk a lehetőséget mondván "azért annyira nem vagyunk fáradtak,hogy öngyilkos merényletet hajtsunk végre".
Csalódottan vette tudomásul,hogy ebből is szépen kimaradtunk,így ismét megjegyezte,hogy milyen unalmas banda vagyunk.
Ma már másodszorra mondta ezt.
Szép teljesítmény.
Annyira fáradt voltam,hogy egyáltalán nem néztem hova feküdtem le.Nem néztem mi van körülöttem belevetettem magam  a puha ágyba gondolkodás nélkül.
Ez,mint utólag kiderült nagy hiba volt részemről.

Reggel meglehetősen korán ébredtem,ami tőlem igazán kiváló teljesítmény volt,hiszen legtöbbször 10 után kászálódom ki az ágyból,ez azért volt durva most,mert mikor ránéztem az órára hajnali 6:12-t mutatott.
Megkerestem az első fürdőszobát amit találtam és rögtön a tükör elé léptem.
Na igen.pont ahogy arra számítottam.
Gyűrött,kialvatlan fej,borzalmasan kócos haj és táskák a szemem alatt.
Tipikus reggel.
Rendbe szedtem magam és minek után tegnap kimaradt a mosakodás,ma legalább fél órát töltöttem el áztatva magamat.
Lassan felöltöztem,kifésültem a hajam helyén a loboncot majd le bagtattam az emeletről.
Érdeklődve szemléltem a két fiút a kanapén,akik szintén felpillantottak rám.
Egyik kíváncsian a másik meg 'jé felébredt' ábrázattal.Az utóbbi rögtön vissza süllyedt a könyv okozta élvezeteibe.
-A többiek?-találtam meg végre a hangom,bár eléggé megremegett.
-Elmentek vadászni,csak mi ketten vagyunk itthon.-bögött magára Edward,majd maga mellé a búskomor ábrázatú Jasperre.
Hurrá!Hát lehetne ennél jobb?
Egyre jobban megy a cinizmus..
Mi következik ezután?..

25.fejezet

Edward szemszöge

Úgy gondoltam követem Bellát kifelé a teraszra,mert láttam rajta,hogy felkavarták a halottak,bár nem tudhattam igazán,mert létezésem során először az ő fejébe nem látok bele.
Sokáig agyaltam rajta,hogyan is lehetséges ez,de mikor láttam harcolni,világossá vált,hogy valamilyen adottság lappang mélyen benne.
Megtudom érteni a reagálását,hiszen én is így reagáltam a képességemre,vagy akár arra is,hogy vámpírrá váltam.
A képességre,ami sokszor az őrületbe kerget, a gondolatok sokasága miatt.
A képességre,ami mégis számtalan alkalomkor mentette meg az életem.
A vámpír létem miért okozott gondot?Őrök élet,halhatatlanság,szoborszerű szépség.
Csupa jó és tökéletes dolog.De nem minden fenékig tejfel.
Az őrök élet egyedül,pár nélkül rendkívül unalmas és nyomasztó.A halhatatlanság szintén,hiszen ha azt gondolom,hogy elég volt,nem elég leugranom több méter magas szikráról,vagy esetleg órákig tartani a fejem a vízben,hiszen nincs szükségem levegőre,így nem fulladhatok meg sem.
Ebből ugye meg az következik,hogy életben maradok..
De vajon nyűg-e ez,vagy áldás?
Ezt magunkban kell eldöntenünk.Felsorakoztatni a jó és rossz dolgokat,mérlegelnünk kell minden egyes szerepet kapó kis tényezőt,apróságot.

Lassan megkocogtattam a vállát,hogy ne ijesszem őt meg túlságosan.
Csokoládébarna szemeit rám emelte,és úgy tűnt eléggé meglepődött,hogy itt lát.
-Szia-mondtam kicsit elbátortalanodva reakciója miatt.
Ennyire nem várta,hogy kijövök utána megnézni,hogy van?
-Ö..ö..szia-motyogta halkan,alig érthetően.-Talán eltévedtél?A többiek azt hiszem még bent vannak.-mutatott a hatalmas házunk felé,mintha tényleg nem tudnám hol a fenében vagyok.
-Igazából hozzád jöttem,megkérdezni hogy jól vagy-e.Hogy viseled?-kérdeztem most már kicsit bátrabban,mint az előbb.
-Mit?Hogy bérgyilkos vámpírok fognak majd ránk támadni megint,keményebbek,mint ma,vagy azt,hogy ilyen mutáns vagyok?-húzta fel kérdőn a szemöldökét,miközben végig mutatott saját magán.
-Hogy te?Mutáns?Ezt nem gondolhatod komolyan!Csupán kiemelkedsz a többi ember közül,te különleges vagy,úgy mint senki más ezen a világon.Egyedi képesség birtokában vagy,amit nem szégyellni kell,hanem büszkének kell rá lenned,amivel Isten azért ajándékozott meg,hogy megvédhesd szeretteidet és saját magadat is.-szóltam határozottan és komolyan.
Nem tudom mi hozhatta ki belőle a pirulást az arcán,vagy sebes szívverését,de kicsit elbizonytalanított.
Talán megijesztettem és most fél tőlem?
Ezek a nők..Senki sem érti őket.
Már értem mire céloztak a testvéreim amikor ezeket mondogatták.
Lehetetlen kiigazodni rajtuk.
-Köszönöm.-mondta most ismét halk visszafogott hangján.-Ez most igazán jól esett.
De most komolyan mik ezek a kedély változások egyik percről a másikra?!
Hosszú pillanatokig néztünk egymás szemébe,és ezalatt semmire,de tényleg semmire sem gondoltam,és nem is hallottam senkit gondolni.
A külvilág valahogy megszűnt létezni számomra.
Aztán...
Aztán Emmett tört ki az ajtón huncutul vigyorogva.
Már tudtam,hogy vége a csodás  perceknek,a hosszú nyugodt éveknek,mert most elkezdődik az edzés.

Alice szemszöge

Bella után Edward is kiment a helyiségből.Én úgy gondoltam,hogy kicsit magára hagyom gondolkodni,de nem kellene talán mégis kimennem hozzá?
Carisle látta rajtam a vívódást,ezért halványan elmosolyodott.
-Nem kell aggódnod,Edward fiam jól kezeli az ilyesmit.-hangjának selymessége szinte belém ivódott.
-Értem,köszönöm.
-Meg kellene beszélnünk egy-két dolgot.-mondta most már a falka vezére,Sam.-Azt tudjuk,hogy igen komoly képességgel rendelkezel,és mellesleg te vagy a legtermetesebb farkas,ha átváltozol,és nem is akárhogy.Arra a döntésre jutottunk,hogy ha csatlakoznál hozzánk,átadom a vezetést neked,hiszen nyilvánvalóan te egyenesági leszármazottja vagy az alapítónak.Bár azt még nem tudjuk,hogy történt ez,de erre jutottunk.Így hát a kérdésünk a következő: Akarsz hozzánk csatlakozni, Alice Brandon?-kérdezte a hosszú és komolysággal teli monológ után a falka vezére.
A helyzetemet tekintve el kellene fogadnom,hiszen akkor biztos segítenek nekünk legyőzni a következő hadsereget aki ellenünk jön.
Viszont velük szemben lehetek-e ilyen önző és meggondolatlan?
Elvárhatom-e tőlük,hogy kövessenek egy olyan valakit,mint én?Rám bízhatják magukat,az életüket?
És akkor eszembe jutott Julieval folytatott utolsó beszélgetésünk,amikor távoztam az árvaházból.Azután a bizonyos eset után néhányszor próbált kommunikálni velem,megmagyarázni a nyilvánvalót,cáfolni a cáfolhatatlant,de én nem engedtem neki.
Amikor viszont távozni készültem,az utamba vágott és azt mondta:

Nem az a fontos,hogy mások mit gondolnak rólad,és nem is az amit elvárnak tőled.Tudom,hogy haragszol rám,de kérlek hallgass most meg.Az életben sok akadályba ütközöl majd,és nem olyanokba,mint itt.Sokkal nagyobb és komolyabb falakon kell majd átküzdened magad,egyes egyedül,és ez csak akkor sikerül majd,ha az élet által kínált lehetőségeket elfogadod.Minden okkal történik,minden Isten utasítása.Minden lehetőséggel élni kell.Ez nagy felelősség,de hosszútávon a hasznunkra válik,ezt ne feledd.


Élnünk kell vele?Mielőtt felfoghattam volna,számon kiejtettem a választ,ami egész életemre rányomja a bélyeget.
-Rendben,elfogadom.-olyan halk volt,hogy nem hittem,hogy majd valaki is meghallja.ezzel szemben mindenki bólintott.-De ragaszkodom hozzá,hogy csak társvezető legyek,vagy mi a fene.Egyedül nem menne az irányítás.-mosolyodtam el mikor megláttam Sam szemében a csillogást,ő sem akart lemondani a falkájáról,megértem én ezt.
-Köszönjük,Alice-visszhangozták nevetve a többiek,még Paul is küldött felém egy hálás pillantást a tömegből.
-Tök jó,hogy ezt most így megbeszéltétek,de most nem mehetnénk egy kicsit bunyózni?Jajj már annyira várom!-ábrándozott magában Emmett miközben a többiek még a korábbi pillanat hatása alatt voltak.
-Nem annyira szívesen,de egyet kell értenem a fiammal,jó lenne ha már ma elkezdenénk a felkészülést,hiszen nem tudjuk mikor jönnek újból az ellenségeink-igaza volt Carislenak is.
Nem tudjuk mikor jönnek.
Akár holnap,vagy holnapután minden egyes percet jól ki kell használnunk.
-Rendben,felőlem már most is elkezdhetjük.-bólogattam hevesen.
-Jaja,mi is benne vagyunk egy kis balhéban a vámpírokkal!-pacsizott össze nevetve Embry és Quil.
-Van egy kis gondom,viszont-hajtottam le szégyenlősen a fejem miközben köröket írtam le a kezemmel a kanapéra.-Nem tudom,hogy változtam át,nem tudom menne-e még egyszer.
-Héé!Az elején mi is így voltunk vele,de ez tök természetesen jön,gyere,menjünk ki  és megmutatom,hogy egyszerű-húzott magával Jacob.
Jacob,aki az elején kicsit szemtelen volt,most komolyan ezt mondta?!..
Huuh..
-Köszi-motyogtam halkabbnál halkabban ezt a rövid szót.
Kiértünk a ház elé,bár lefogadom,hogy Emmett szinte kisprintelt már,annyira bezsongott a gyakorlás miatt.
Biztos,hogy ennyire örülnie kellene neki?
-Itt elég nagy a tér.Szerintem párokban kellene dolgoznunk.Aliceval és Bellával egy farkasnak és egy vámpírnak is kellene dolgoznia,egyrészt az átváltozás miatt,na meg a képesség fejlesztés szempontjából,másrészt,hogy kiismerjék a vámpírok gyorsaságát,erejét.
A többiek lehetnének 1farkas-1vámpír felállásban,én így gondolom-hadarta el a vámpírfő egy szuszra,és még én is csodálkoztam rajta,hogy foghattam fel szavai értelmét.
Az érveket mindenki elfogadta és tudomásul vette.Rögtön észrevettem,hogy amikor Carisle befejezte a beszédet Jasper és Jacob már az oldalamon állt,míg Bella mellett Edward és Embry foglalt helyet.
Különös véletlen lenne..?.
Lassan mindenki megtalálta az alkalmas párját és mindenki elment a számára kijelölt helyre,ahol kényelmesen gyakorolhat.
-Nos,akkor az átváltozás..-kezdett bele Jacob,amikor látta,hogy már minden figyelmemet rájuk irányítom.-Idézd vissza a múltkori alkalmat,amikor átváltoztál.Érezd a természet energiáját,a lágy szellő simogatását arcodon,hallgasd a csicsergő madarakat és a jajveszékelő állatokat.Érezd az erőt magadban.-becsuktam a szemem,és azt tettem amit mondott.
Szóról szóra elismételtem magamban a szavait,és visszaidéztem az átváltozás pillanatát.
Nem tudtam,hogy most a jelenben vagyok-e vagy a múltban,de az érzés ismét itt volt.
Itt,bennem.
Amikor ismét kinyitottam a szemem 4 lábon álltam és eléggé intenzíven éreztem a ... szagokat.
-Remek,jó volt.Nagyon szép.Kezdhetjük is a kiképzést.-kacsintott nagyot a vérfarkas,majd ő is átváltozott másodpercek töredéke alatt.
Jasper mindezt vigyorogva figyelte végig,és ekkor láttam meg igazi arcát.
A férfiét,aki valósággal elvarázsolta a szívemet.

24.fejezet

Alice szemszöge


Először Bella került a látóterembe, majd szépen lassan megjelentek előttem a többiek  is.
Már a jól megszokott arckifejezés ült rajtuk. Teli aggódással,kíváncsisággal és türelmetlenséggel.
Megtudom őket érteni,hiszen annyit vártak már a válaszokra.
De, hogy mondjuk el mindazt,amit mi sem értünk, és fogadunk el?
Nem tudom.

Bárcsak eltűnhetnék.
Eltűnni a problémák és gondok elől.
Eltűnni a vámpírok elől.
Eltűnni az emlékeim elől.
De vajon el tudnám viselni az űrt ami bennem marad azután?

Sóhajtva vettem tudomásul,hogy Bella is arra vár,hogy beszámoljak  élményemről...
Mintha valami rádió,vagy televízió lennék ami közvetíti az adást,bevallom kicsit rosszul esik a dolog.
De hát ez van, nem? El kell fogadni a nekünk szánt sorsot, különben egész életünkben magunkkal viaskodnánk.

-Azt hiszem talán a legelejéről kellene kezdenünk a mesélést,csak úgy lenne értelme. De valami tágasabb helyen, hogy mind beférjünk. - mondtam komolyan, bár a végén elnevettem magam, ahogy elnéztem a hatalmas méretű falkát, és hát Emmettet sem kell félteni,hogy lemaradna mögöttük nagyságban, így valaki csak az ajtó mögül kukucskált egy résen.
-Menjünk le a nappaliba, ott mindenki kényelmesen elférhet. Esme drágám hoznál valami ennivalót a gyerekeknek?- szólt Carlisle végigmutatva minden egyes jelenlévő személyen, holott gyereknek már egyáltalán nem voltunk mondhatóak.
Bár ahogy elnéztem az ennivaló szóra  felcsillanó szemeket, erősen kezdtem kételkedni kijelentésemben.
Mik vannak!
Miközben a lépcsőn caflattunk lefelé azon töprengtem, hol is kezdjük el a történetet?
Onnan, hogy a kastélyban vagyunk?
Vagy először is felvilágosítást kellene adni a képességeinkről?.
De lehet,hogy inkább először azt kellene tisztázni, honnan is ismerjük Alexet?!
Káosz.
Teljes káosz.
Miután leértünk a cseppet sem hosszú lépcsőn a kijárathoz legközelebbi ülőalkalmatosságra heveredtem le,Bella mellé.Hát úgy látszik,még mindig ugyanúgy gondolkozunk,ez nem változott.
Kicsit sem feltűnő...
Miután mindenki elfoglalta a helyét,és Esme is behozta a konyhából a finomabbnál finomabb sütiket és szendvicseket, vizet és teát szolgált fel mellé.
Eszemben sem volt meg kérdezni,hogy esetleg számítottak-e ránk,vagy csak szórakozásból tartogat egy vámpír család a hűtőjében ekkora mennyiségű ennivalót.
Még a végén én lettem volna a bolond,így hát megtartottam magamnak észrevételemet.

-Azt hiszem a legelején kellene kezdenünk.-sóhajtott Bella mikor mindenki elcsendesedett.-Aliceval egy árvaházban ismerkedtem meg.Egy lepusztult,ősrégi árvaházban.-hangsúlyozta úgy,hogy közben szinte láttam magam előtt az omladozó falakat,az itt-ott betörött ablakokat,és a  pókhálókat az épület minden egyes négyzetcentiméterén.-Nagyon fiatal voltam még,család és minden nélkül kerültem oda.Egyedül voltam,a magányomban amikor odaérkeztem.Senki sem barátkozott velem,furcsának tartottak.Éppen a folyóson ültem sírdogálva amikor megpillantottam valakit magam előtt,épp egy macskát kergetett,amikor elbotlott a saját lábában.De ő nem sírt,még egy könny cseppet sem ejtett.-igen,erre még én is emlékeztem halványan.A szüleim halála után nem sírtam egy ideig,mert megfogadtam magamnak.-Segítettem neki felállni,majd ezután szépen lassan barátnők lettünk.A legjobbak.Szerintem itt most neked kellene rá világítani arra a bizonyos dologra.-fordult felém a fejére bökve,így rögtön tudtam mit akar,hogy elmondjak.
Lehull a lepel a titkomról,amit eddig csak én és Bella ismert.
-Születésemtől kezdve képek jelentek meg előttem.Rémképek.Ezekre nagyrészt nem emlékeztem,és ez pedig csak akkor változott.Akkor,amikor előre láttam a balesetet,mégsem vett senki komolyan.Hiába kérleltem ők beültek abba a kocsiba,és soha többet nem láttam őket.-kezdtem bele a hosszúnak tűnő mesélésbe,s mindenki feszült csenddel hallgatta.-Ezután már nem csak borzalmas képeket láttam,hanem az egész eseményt,és ez napról napra erősödött,bár ezt mindig álmomban láttam.Miután 18 éves lettem és kijöttem az árvaházból,megkerestem Bellát,akit akkor már örökbe fogadtak.Iskolába továbbra is jártam,ott ismerkedtem  meg többek között Alexszel is.4-en annyira jó barátságba kerültünk,hogy együtt mentünk mindenhová,együtt csináltunk megannyi mindent.Legalább is én azt hittem igaz barátokra találtam.-visszagondoltam a mesés,örömteli napokra melyeket most beárnyékolt az igazság fátyla.Körbenéztem magam körülés mindenhol folytatást remélő szemeket vetettek rám,főként Jasper,aki a beszélgetés közben már szinte a nyakamban lihegett.-Kiakartunk szakadni egy időre a mindennapok szürkeségéből,ezért egy utazást szerveztem.A képességemet ekkor már akadály nélkül használtam,egyszerűen csak lefekvés előtt gondoltam arra amit tudni szeretnék,és már meg is jelent a szemem előtt álom képében.Az úti cél pedig nem volt más,mint Olaszország.-emlékeztem a nyugtalanságomra,a zavartságomra amikor felszálltam a gépre.Emlékeztem minden egyes apró részletre,ami most az őrületbe kerget.-Minden szép volt és jó,amíg el nem jutottunk a volterrai várhoz.Turistákat kísértek körbe az épületben mindezt teljesen ingyen.Kapva kaptunk az alkalmon és bementünk.Már egyenesen egy terembe vezetett volna bennünket egy bizonyos idegenvezető hölgy,amikor látomásom lett.Eddig ilyen sohasem volt.Soha nem jelent meg amikor ébren voltam,soha,ezért is ijedtem meg nagyon.Persze rögtön pánikba estem,és minél több embernek akartam szólni a rémségről ami bent folyik,de ez lehetetlen volt.A 4 barátom közül egyedül Bella hitt nekem,és nagy megpróbáltatások árán kijutottunk a kastélyból.Utána egyenesen ide jöttünk,szintén a képességem kihasználásával.-itt hagyok nekik egy kis időt feldolgozni a halottakat..És most ismét láttam valamit.Elég rémisztő volt.-részletesen leírtam nekik a látomásomat,amit én is alig hittem el.
Hát ennyire fontosak lennénk azoknak a vámpíroknak,hogy még egy ilyen szörnyeteget is élve hagytak egy kis információ töredékért?
Ahogy el néztem a csodálkozó és szinte sokkot kapott tekinteteket,elfogott a pánik.
Ha ők így éreznek,hogy érezhetek én?!
Igazságtalanság,hogy én mindent látok,nekik pedig még csak fogalmuk sincs azokról a dolgokról,amit én nap,mint nap átélek.
-Még soha nem hallottam arról,hogy valaki ki jutott volna arról a helyről.-világított rá Edward,úgy mintha meg se hallotta volna az utolsó pár mondatomat.
Látszólag kicsit sem érdekelte őket Alex sorsa.
-Az egy nagyon szigorúan őrzött hely,őrök szinte minden egyes sarokban és oszlopnál.Nem tudom elhinni,hogy sikerült kijutnotok.Ez...csodálatos..-szólt csillogó szemekkel Carisle.
Milyen sokat tud,de vajon honnan is?..
-Már első pillanattól kezdve tudtam,hogy belevaló csajok vagytok!Adjatok egy pacsit!-a vigyorgó Emmett.
Bella és én is eleget tett a kívánságának,úgy hogy lepacsiztunk a nagy mackóval.
-Kössz Emmett,mi meg első pillanattól kezdve tudtuk,hogy  idétlen vagy-nem hagyhattam ki ezt az esélyt.
Bella már nyújtotta a kezét egy újabb győzelem kifejezésére.Hát,hogy tudtam volna ellenállni?
-Ez gonosz volt.Mindig a legkisebbet bántjátok-próbált durcásnak és megbántottnak tűnni,de egyáltalán nem sikerült neki.
-Akkor tulajdonképpen hány vámpír elől is futottatok,és menekültetek meg?-a falka egyik tagja,ha jól emlékszem Jacob kérdezte ezt.
-Fogalmam sincs,de egy biztos rengetegen voltak,valahogy abban a helyzetben nem a számolgatással voltunk elfoglalva.-mosolyodtam el a homályos válaszomon,de legalább az igazat mondtam.
-Héjj,csak nekem tűnik furcsának,hogy ilyeneket kérdezgettek?Engem az érdekel a legjobban,hogy hogyan tudtál vérfarkassá változni,és hogyan rendelkezhetsz egy ilyen képességgel.-a mindig undok Paul most sem hazudtolta meg önmagát.
-Szerinted nem ez érdekel engem is?!Fogalmam sincs,hogy lehet ez.Ha nem lenne ez a nyamvadt képességem nem mardosna ennyire a bűntudat és még mindig élném a megszokott normális életem!-csattantam fel idegesen.
Csak akkor tudtam megnyugodni amikor Bella ráfektette kezét az enyémre.
-Valamelyik szülőd farkasgént hordozott.Csakis így lehetséges.-a falka vezetője szólt most pár percnyi mély hallgatás után.
-Nem,az lehetetlen.Arra azt hiszem emlékeznék,ha hatalmas farkasok futkároztak volna a kertben,nem?..-cinikus én ismét felszínre tört.
-Sajnálom,hogy én is beleszólok és ezt mondom,de akkor nagyon jól titkolták.A képesség pedig mindig benned volt,csak ahogy egyre közelebb kerültél az átváltozáshoz felerősödött.Edward fiam gondolatolvasó,és már emberkorában is nagyon jól tudott olvasni az emberekben.Bár a te esetedben rendkívül erős a képesség.-mondta ezt már ismét a családfő Carisle.
Nem akartam elmondani neki,hogy a harc alatt volt az a 'másfajta képesség' mi megjelent,hiszen Bella számomra egy nyitott könyv lett.
De vajon a szüleim tényleg farkasok voltak?Akkor miért titkolták?
Ez,hogy lehetséges?!

Bella szemszöge

Vérfarkas.Csak most fogom fel igazán..Alice egy vérfarkas lett..
-És akkor velem mi a helyzet?Honnan a fenéből jött ez a képesség..!?Vagy ez is valami 'bennem lappang' dolog?!..-nem nagyon hittem el ezt a mesét.Könnyebb ezt mondani neki,mint elmondani az igazságot ügynek látszódott.
Végül is minden ember ezt csinálja.Köntörfalazik,hazudik,hozzárak az eseményekhez.
Így lesz egy eladható,szép történet,egy mese amit az emberek többsége elhisz.
A maradéknak meg úgy sem hinne senki,ezért megtartja magában a mondanivalóját.
-Igen,mi úgy gondoljuk.Mást eddig még nem tudtunk kideríteni.Viszont a Volturi vissza fog jönni.Nem engedheti meg magának,hogy olyan emberek szaladgáljanak a világon,akik tudnak a titokról.-itt egy idáig szünetet tartott Carisle,majd felállt és folytatta-Fel kell készülnünk.Ez most már ránk is tartozik,hiszen harcoltunk ellenük.Gyakorolnunk és képeznünk kell magunkat és egymást is.Ilyen még nem volt a történelemben,úgyhogy minden eshetőségre fel kell készülnünk.
-Kimegyek levegőzni-sóhajtottam lemondóan.
Tudtam,hogy igaza van.Minden úgy van ahogy azt mondta.
Végtelenül hálás voltam a segítségért amit úgy nyújtottak nekünk,hogy tudták a királyi család ellen üzennek hadat ezzel.
Most nekem is meg kell mutatnom mit tudok.Most nekem is segítenem kell mindenkinek.
A családnak,a falkának és legfőképpen Alicenak.
Nem tudom mi ez a képesség,amit nekem adott az élet,de a szándéka biztos az volt,hogy erőt adjon védelmezni a többieket.
Úgyhogy mindent bele kell adnom!
Gondolatmenetemet egy kocogtatás zavarta meg a vállamon.Az érintés nem ijesztő volt,sokkal inkább bensőséges.
Fejemet lassan abba az irányba fordítottam ahol a nyugodt apró ütéseket éreztem,így megláttam a váratlan látogatómat,aki most aggódó és ideges szemeket vetett rám.

23.fejezet

Alice szemszöge

Mivel úgy tűnt,hogy még nem jött el a kérdések ideje,csendben kémleltem tovább a tájat,hátha észreveszek valami rendkívülit.
Mindenhol nyugodtság honolt,csak a lelkemben dúltak ezek a különös érzések.
Már semmit sem tudtam,már semmit sem értettem.
Nem tudtam,hogy s mint lesz ezután.
Költözzünk megint el?Bújjunk el a gond és a veszély elől,hogy aztán ismét ránk találjanak?
Meguntam már ezt az életet,pedig nem rég kezdtünk csak bele.
Annyi megválaszolatlan kérdés,s annyira kevés időnk volt,hogy nem tudtam vajon egyszer kikerülünk-e ebből az ördögi körből.
Ahogy végig néztem a csapatunkon viszont egyből tudtam,ki kell állnunk egymásért.Most már ők is nagyik benne voltak ebben a fertőzött életben.
Gondolataim  Alex felé terelődtek.
Annyira megváltozott-futott át az agyamon a gondolat.Egy röpke pillanatig azt hittem,hogy talán segítséget hozott és nem is azért látogatott el hozzánk,hogy kiiktasson.
Milyen naiv is voltam és vagyok is én valójában.
Félreismertem őt.Én valahogy nem láttam túl a szemében fénylő hamis csillogáson,viszont Bella igen.
Mekkora terhet is cipelt ő egyedül.-hasított belém a felismerés villámcsapás módjára.

-Szerintem induljunk el hozzánk,ott mindent csendben megbeszélhetnénk.-szólt diplomatikusan Carisle.
Semmi ellenvetésem sem volt,hiszen tényleg jobb lett volna már tisztázni pár dolgot.
Viszont...a falka épp úgy benne volt..
-Persze,a falkatagok is jöhetnek,természetesen.-válaszolt a fel nem tett kérdésekre az idős vámpír.
-Nekem tökéletes,induljunk.
Ahogy viszont  lábamat lépésre emeltem volna szemem előtt megváltozott a kép.
Éreztem a kellemes zsibbadtságot,ami akkor jön elő mikor a jövőről vannak vízióim.Szemein előtt még egy pillanatra felrémlett Bella csodálkozó és aggódó tekintete,majd teljes homályba borult a világ,hogy aztán az élénk színek kavalkádja betölthesse egész látóteremet.


E/3 szemszög

Egy terem ajtajában találta magát a lány.Szemében furcsa értetlen láng lobogott,mintha nem ismerne rá az épületre ahol jelenleg tartózkodik.
Oh pedig ha tudná,hogy az egész élete itt fordult fel,oh!
Még mindig zavaros tekintettel megfogta a régi,kopott kilincsét és bizonytalanul kinyitotta az ajtót,ami mögött megpillantotta élete megkeserítőit.
Lelke borzalmas tombolásba kezdett,tört,zúzott miközben az őrület körülötte leselkedett.
Félelmetesnek látszott az egész.
Arcán észrevehető volt,hogy egész élete lepereg szemei előtt,s majdnem sírva fakad közben.


Ismét Alice szemszögében


Mintha a sors újabb és újabb pofonokat osztana ki csak nekem,csak az én számomra.
Mintha még nem kaptam volna eleget a szenvedésből.
Nem tudom mit kellene ahhoz még átélnem,hogy végre ott fent is úgy gondolják, most már elég volt.
Most már eleget kapott ez a szerencsétlen.


A már jócskán divatjamúlt terem még mindig ugyan úgy nézett ki,ahogy az előző látomásban láttam.
Még ilyen állapotban is éreztem a padlóból áradó vér illatát,s az ablakokon található vasrácsok is a zárt,mélabús hangulatot erősítették.
Az áldozat számára egyértelmű volt,hogy ő meghal ebben a helyiségben,hacsak nem tud valamit felmutatni.
És Alex ismét ezt tette.Alex nagyon jól bánt a szavakkal,főleg az olyanokkal,amiket hallani akartál.
Megint gyártott valami kifogást,itt ott kicsit kiszínezte,és a trónon ülő veszélyességet árasztószemély válasza egyértelművé vált.
Láttam rajta,sőt másik két vámpír testvérén is,hogy már nem is töprengenek azon,hogy életben hagyják-e az előttük térdepelő vámpírt.
Egyetlen szót vettem ki a hazug lény mondandójából.
Vérfarkas.
Már tudtam is,hogy mi a helyzet.
Nem érdekelte őket a csúfos vereség,vagy a pletykák,amik ezután fognak csak születni a Volturi megalázó helyzetéről.Mert az volt..megalázó.
A több ezer éve uralkodó vámpírokat legyőzi egy csőcselék.
De majd mi megmutatjuk nekik!Megmutatjuk,hogy nem ők irányítanak kényük-kedvük szerint.


A kép ismét megváltozott.Szemeim tisztulni kezdtek a homályból,éreztem,hogy a jeges üresség helyét az élet tüze veszi át tekintetemben.
Már nem a sötét fák és gallyak között voltam,hanem egy fényesen megvilágított szobában.Mikor felnyitottam elnehezült szemhéjaimat annyi tekintetet láttam magam körül,hogy összeszámolni sem tudtam.
Mindenki itt volt,és most egyedül ez számított.
Tudtam azt is,hogy most jött el az igazság órája,most mindent ki kell tálalnunk,amik a hónapok alatt világossá váltak számomra is.Bár a történet egyes részeit sötét foltok tarkították,megpróbálok majd lelki ismeretemhez hűen mindent elmondani,és szerintem Bella is ugyanezt gondolta barna könnybe lábadt szemeit elnézve.

Bella szemszöge

Alicenak ismét látomása volt.Mint mindig,most is ugyanazt láttam: az üveges szemeit amelyek fenn akadtak,és a só bálvánnyá változott reszkető testet.
Azonnal visszaszaladtam hozzá,mert ilyenkor nem képes tartani jelenbéli testét.A többiek is kíváncsian fordultak hátra,hogy megnézzék mi tart már ennyi ideig.
És akkor megláttak engem amint nagy nehézségek árán tartom halottnak kinéző barátnőmet,s próbálom magammal együtt vonszolni őt is.
Hallottam ahogy a levegő mindannyiuk tüdejében megakad,láttam kitáguló pupillájukat.Ami azért meg kell hagyni elég kísérteties volt,hiszen egy jó 300m választott el minket egymástól.
Hogy láthattam volna?.
Szempillantásnyi idő alatt mellettem termett mind a család,mind a falka összes tagja.
-Hadd segítsek,nehéz lehet tartanod a kimerítő harc után-szólt Edward,s már a kis test után is nyúlt.Nem kérdezett rá mi történt.Nem kezdett el kiabálni velem,hogy miattam van.Egyszerűen a segítségemre sietett.
Azt hiszem ez volt az a pillanat,amikor egy életre az adósává váltam.
Láttam,ahogy a többiek kérdőre akarnak vonni,ezért rögtön felszólaltam mielőtt letámadtak volna fárasztó kérdéseikkel.
-Majd ha már a házban vagyunk,mindenre megtudjátok a választ.-hangon nyugalmas csengése még engem is meglepett,egyáltalán nem tükrözte a bennem áramló érzéseket.
Mintha egy örökkévalóságig tartott volna az út.Végtagjaimat ólom súlyúnak éreztem,alig bírtam őket lépésre sarkalni,s a testemen húzódó sérülések sem könnyítették meg a dolgomat.
Büszkeséggel gondoltam vissza a véres harcra.Ami azért elég furcsa,mert arra vagyok büszke,hogy gyilkoltam?
Viszont az is igaz,hogy ha nem mi pusztítjuk el őket,akkor előbb vagy utóbb mi halunk meg az ő kezeik által.Jelen esetben fogaik által...de ez részletkérdés.
Végre láttam kirajzolódni egy hatalmas ház körvonalait.
Szinte öröm ujjongásban törtem ki,egyedül az tartott vissza,hogy nem egyedül vagyok ezen a helyen.
Útközben Edward átadta Alicet Jaspernek,mert az addig erősködött míg kénytelen nem volt átnyújtani.
Hát nem igazán örültem neki,hogy egy olyan vámpír aki egy vérengző katona volt, vigyáz most a legjobb barátnőmre.
De hát mit mondhattam volna?Mit tehettem volna?Kapjam ki a karmai közül és fussak el vele,miután ő kitartóan harcolt mellettünk a frontvonalon?
Tanácstalan vagyok mint mindig.
Edward udvariasan kezet nyújtott a lépcsőnél,mert látta mennyire nehezemre esik cipelnem a testemet.
Bolond lettem volna visszautasítani az ajánlatot,két okból is.
Az egyik,hogy tényleg úgy éreztem bármelyik percben összeeshetek és nem lenne megnyerő ezt pont egy lépcsőn tenni.
A másik egy nagyon is egy emberi ok volt.
Nem tudtam ellenállni.
Az ajkain húzódó félmosoly elvakított,dagadó izmai elkápráztattak,és a szeme ami úgy tündökölt akár az éjszakában egy csillag.
Így hát pár percnyi bambulás után bizonytalanul odanyújtottam neki a kezemet.
Lassan betámolyogtunk az épületbe,mellesleg még midig kézen fogva és én mindvégig arra gondolta,hogy mi lesz ezután.
Hogy fogjuk tálalni nekik a történetet?És mi lesz ha Alice tovább van ebben az állapotban mint egy-két óra?
Most mi lesz?
-Felviszem a vendégszobába addig amíg felébred.-mondta Jasper nyugodt hangon.
-Rendben fiam,vidd csak.-Carisle .
Alighogy felértek és hallottam az ágy nyikorgását Jasper ismét megszólalt,de már zaklatottan.
-Ébredezik!-kiáltotta erőteljesen.
És már ott sem voltam,lóhalálában futottam fel az emeletre amerre láttam a vámpírt eltűnni.
Láttam ahogy a többiek is követnek,bár a falka elég bizonytalanul méregette Cullenéket.
Megértem,hiszen ők ős ellenségek voltak,akik önszántukból sohasem keresnék egymás társaságát.
Mire nem visz a kényszer,mi?..

Végre odaértem ahhoz a szobához ahol az ajtó nyitva volt.
Meglepően világos volt,ahhoz képest,hogy kint már javában sötétedik.Bár megmondom őszintén figyelmemet inkább a pilláit rángató Alicre fordítottam.
Vajon most mi következik?
Szemem könnybe lábadt elnézve megtépázott barátnőmet.
Már tudtam,hogy nem jó hírekkel fog szolgálni.

22.fejezet

Bella szemszöge

Azt hiszem,ha nem a saját szememmel látom,akkor el sem hiszem azt,hogy itt mi történt alig pár perccel ezelőtt.
Még én is harcoltam,nem pedig összekuporodva görnyedtem az egyik sarokban.
Most nem voltam hasznavehetetlen.
A frontvonalon álltam,és egyáltalán nem volt olyan rémisztő,mint azt elsőre gondoltam.
Ha valaki megkérdezné tőlem,újra tudnám-e csinálni,egészen elgondolkoznék rajta,mert fogalmam sem volt róla mit csinálok.
Éreztem azt a furcsán ismerős bizsergető érzést a bőröm minden egyes pontján,és már tudtam,hogy biztonságban vagyok,s már semmi sem árthat.
Az ember sokkal könnyebben csinál valamit úgy,hogy tudja semmi baja sem eshet.Én is így taktikáztam.Amikor előjött a pajzs a fejemben még csak meg sem fordult annak a lehetősége,hogy ottmaradok.
Örökre.
Ahogy körülnéztem  meglepetten vettem észre,hogy minden megváltozott,ismét.
A felhők,amelyek eltakarták előlünk a hatalmas égboltot,tovaszálltak.
A nap úgy szórta ránk sugarait,hogy szinte elvakított.
A madarak,mintha mi sem történt volna,folytatták szívhez szóló éneküket ott,ahol abbahagyták.
Élveznem kellene ezt a pillanatot,mégis olyan bizonytalan vagyok,hiszen jól tudom,bármikor visszajöhetnek értünk.
Mintha Alice tudta volna mi jár a fejemben,sejtelmesen rám nézett,majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
Úgy,ahogy eddig még sohasem.
Mosolya az egész rétet beragyogta.
Ismét eszembe jutott az első pillanat,amikor megláttam.
Találkozásunk megrázta az egyhangú,szürke világot körülöttem és az egy pillanat alatt ragyogó színeket öltött magára,egy ideig.Mostanában ennek ellenére éreztem,hogy minden nehezebbé válik.
Végre véget ért ez a korszak is.
Hallottam a többiek elakadó lélegzetét,ami arról árulkodott,nem csak én láttam ezt az ajándékot,amivel megajándékozott minket.
A falka szájtátva bámulta,s szemükben láttam,hogy teljesen el vannak ragadtatva,ahogy a Cullen család is.
Ők sem tudták levenni a szemüket róla.
Különösen Jasper Cullen nem.
Nem tudtam őket ezért hibáztatni,hiszen engem is megbabonázott a mosoly.

Barátnőm már rég  nem volt állatias formájában.Igazából észre sem vettem mikor alakult vissza,és egyáltalán hogyan sikerült neki.
Ismét két lábon áll-jegyeztem meg magamnak,mikor leesett végre,s nem is hittem,hogy ez ekkora megkönnyebbülést okoz nekem.Nem hittem,hogy valójában ennyire zavart.
Életem már teljesen kisiklott megszokott sínéről,és már tudtam sosem lesz minden olyan,mint volt.
Sem ő,sem én nem leszünk már ugyanolyanok,ezt jól gondoltam,de mégis,valahogy egyre nehezebben tudtam elképzelni azt,hogy egyszer magamra maradok,s elhagy.
Egyedül leszek,mint a kisujjam.
-Most akkor vége?-kérdezte Emmett azzal a bárgyú,győzelem ittas mosollyal az arcán.Szerintem egyértelmű választ várt rá,de csalódnia kellett.
-Még csak most kezdődik-válaszoltunk szinte egyszerre barátnőmmel.
Ő is nagyon jól tudta amit én.
Minden kezdőik előröl.Ez az örökös körforgás...
Micsoda szívás.!

Alice szemszöge

Amint minden élettelen testet porrá égettünk,végig néztem csapatunk tagjain.
Valamelyikükön húzódott egy hosszú vörös csík,ami erre a napra fogja őket emlékeztetni,na persze itt a "hús-vér" emberekre gondoltam.
Cullenék teljes pompájukban díszelegtek,mintha semmi sem történt volna.
Talán ruhájukból hiányzott innen-onnan egy cérnaszál,de volt egy olyan érzésem,hogy van elég pénzük helyette másikat venni..

Fogalmam sem volt róla,hogy a falka tagjai miért álltak ki mellettem ilyen hősiesen,amikor ég mindig nem mondtam nekik semmit a kialakult helyzetről.A másik gondolataim között a család szerepelt.Már első látásra szimpatikusnak tűntek,de nem minden úgy történt,ahogy azt szerettük volna.
Emmett humora felszínre hozta a gyermeki énemet,ami már egy ideje lelkem mélyére volt száműzve.
Rosalie viselkedése rádöbbentett arra,hogy milyen nem szeretnék lenni.
Nem akarok megkeseredett boszorkány lenni,bár talán tévedek vele kapcsolatban,hiszen a saját szemeimmel láttam,hogy minden erejét beleadva harcolt,s kiállt mellettünk.
Már nem tudom mit gondoljak.
Amikor Carisle és Esmere vándorol a tekintetem,mindig azt a biztató,meleg mosolyt küldik felém,akár a szüleim tennék,ha még élnének.Hiányzik ez az szeretet teljes érzés.
Edwarddal kapcsolatban már rég rájöttem valamire.
Mégpedig arra,hogy neki is van különleges képessége,ami nem más,mint a gondolat olvasás.
Mellette nem éreztem magam feszélyezettnek,egy pillanatra sem gondoltam azt,hogy mellette félnem kellene.
Mint egy oltalmazó bátyó-futott át agyamon a gondolat.

Nem értettem továbbá azt sem,hogy kerülhettem Bellával kapcsolatba a harc kellős közepén.Szinte olvastam a gondolataiban,éreztem az érzéseit,láttam történetét.
Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat,hogy talán a képességem egyre gyorsabban fejlődik,vagy talán új jelenik meg,de amilyen abszurd elmélet volt,gyorsan elhessegettem magam elől.
Nem mertem arra gondolni,hogy ha igaz,akkor még feltűnőbben kiemelkedek a többiek közül.Még furcsább leszek ettől,még inkább az a szörnyeteg,aki 4 lábon áll,és vicsorog.

Na igen,és ott van még Jasper.A másik talány.
Az elején nem akartam elfogadni az iránta táplált vonzalmamat.Nem akartam észrevenni a tekintetében a csillogást,amikor rám nézett.
Nem akartam szerelmes lenni,főleg az ő fajtájukba nem,bár azóta rájöttem,hogy ők nem szörnyetegek.
Mégis visszakoztam,mégis folyton folyvást kerestem a különböző kifogásokat,amivel távol tarthatnám magamtól.
Képtelen voltam szerelmes lenni.Bár sokkal inkább megpróbálni voltam képtelen.Hisz szeretni valakit annyit tesz,hogy teljes valód rábízod a másikra.
Ez az,amit elképzelni sem tudtam,bármennyire is akartam a szívem mélyén.A legesleg mélyén..
Ugyanakkor tudtam,hogy nem egy okos dolog hátat fordítani a valóságnak,s ezzel minden időmet a képzeletemnek szentelni.


Végig néztem magamon és majdnem sírva fakadtam a látványtól.
Még mindig a farkas formámban voltam.
A szörnyeteg formájában,aki akaratom ellenére vette el a testemet.
Nem tudtam elviselni már a fejemben csüngő ki nem mondott gondolataimat.
Valaki segítsen már!-kiáltottam el magam élesen,mire a körülöttem lévő levegő felkavarodott.
Éreztem a szél lágy simogatását arcomon,majd behunytam a szemem,hogy még jobban áttudjam adni magam a különös eseménynek.
Szinte égette bőrömet a többiek csodálkozó  tekintete,s majdnem odaszóltam nekik,hogy ne nézzenek már ennyire,amikor az érzés egyszerre csak szertefoszlott.
Egyik pillanatról a másikra történt,de furcsa ürességet éreztem.
Mintha a levegő át szúrta volna a mellkasomat és egy tátongó űrt hagyott volna maga után.
Hallottam ahogy a falka hitetlenséggel a hangjában felcsendül a Cullen család pedig ismét felírhatott valamit a kérdések listájára.

Nem tudom ők is látták-e amit én éreztem,s ezért reagálnak valamire így.
Esetleg velük is megtörtént az ami velem,vagy akár egy sugallat ment át rajtuk.
Mégis,valahogy olyan furcsán néztek rám,s ujjaikkal felém böktek,mintha én nem tudnám,hogy nézek ki.
Megrántottam a vállamat és végig néztem magamon.
Ez volt az a pillanat,amikor tudtam.
Tudtam,hogy valami új kezdődik.


E/3 szemszög

Miközben Alex futott vissza a kastélyba azon gondolkozott,hogyan közölhetné Urával,azt a megdöbbentő tényt,hogy legyőzték,s még épp,hogy időben vette fel a nyúlcipőt.
S nem csak őt győzték le,hanem az egész csőcseléket.
Talán vissza sem kellene mennem-gondolta egy pillanatra,de aztán rájött,hogy felesleges lenne.
Tudta,hogy egyszerűen megtalálnák,hiszen a Volturi mindenhol ott volt.
Nem lehetett előlük elbújni,csak idő kérdése volt és megtalálták volna.
Akkor pedig kérdőre vonják a vereségért és a bujdosásért is.
Azt is a számlájára írhatják,hogy otthagyta a csapatot a pácban.
De mit is vártak tőle?Hiszen még csak az újszülött éveiben járt,az is csoda volt,hogy tudott magán uralkodni.
Talán ezért is tartották meg őt.
Emiatt a képesség miatt.-horkant fel a vámpír,miközben a fákat elmosódva hagyta maga mögött.
Egész jelentéktelennek,felesleges hasznavehetetlen dolognak tartotta a képességet amit kapott,mégis úgy tűnt ez mentette meg már amúgy is szánalmas életét.
Már elég közel járt,így messziről már ki tudta venni a hatalmas,csodálatra méltó tornyokat,amik a vár ékkeségei voltak.
Azért jöttek az halandóemberek,hogy életükben legalább egyszer megcsodálhassák a természet csodájának tartott épületet.
Így nem is kellett a táplálkozás miatt különösebben aggódniuk,hiszen mindig volt itt egy arra bolyongó lélek,aki áhítatosan bámulta feje fölé magasodó "őskövületet".

Már látta maga előtt a kapuba állított őröket,akik undorral telve nézték a szökőkútnál álldogáló kislányt,ahogy nagy viháncolásában odafut édesanyjához,és egy az út széléről elvett törékeny virággal ajándékozza meg.
Ez persze őt sem hatotta meg túlságosan,már rég nem érzett ilyen "dolgokat".
Dolgok alatt legfőképp a szeretetet értette.Már emberkorában sem rajongott értük.
Ám most azonban olyan ámulattal figyelte a kis jelenetet,mintha ő maga élte volna át.
Arcán látszottak a hitetlenkedés jelei,amikor tudatosult benne,hogy mennyire inkább lenne a kislány szerepében,akinek úgy látszott az a legnagyobb gondja,hogy látja-e anyja földöntúli mosolyát.
Nem volt ideje tovább töprengenie,hiszen megérkezett.

Maga sem tudta mit érez valójában,amikor közelebb lépdelt születése helyszínéhez.

Félelmet?

Nem,azt akkor érezte amikor először találkozott a természetfeletti lényekkel.Amikor érezte,hogy eljött életének vége.Valójában tényleg eljött,csak kezdődött egy új fejezet az életemben vérszívóként.-önmagát is meglepte a hangjából áradó tömény gúny.

Biztosan tudta,hogy melegség sem járta át a szívét,amikor megpillantotta otthonának a legkevésbé nevezhető kísérteties helyet.

Talán csalódottságot érzett.Most már esélye sem lesz arra,hogy valaki tiszta szívéből szeresse.
Már nem lehet felesége,aki meleg mosolyával köszöntse a nehéz munkából hazatérő férjét.
Már nem lehet gyermeke sem,akit láthatna felnőni.
Már nem lehet családja.
A szívére nehezedő teher egyre nagyobb lett.

És igen.Ezt érezte valójában.

Aro a tanácsteremben ücsörgött a trónján,mellette pedig testvérei diskuráltak valamiről elmélyülten.
Rossz érzése volt a több ezer éves vámpírnak.Maga sem tudta volna megmagyarázni mi ez a rossz érzés,de tudta,hogy valami történni fog.
Az igazság furcsább az elképzelésnél-jutott eszébe idősebb testvérének szavai.
Igaza van-gondolta-nem szabad meginognom-nyugtatgatta magát,de ő is tudta,ez nem így van.

Ismét visszament arra a bizonyos napra.
Arra a napra,amikor megpillantotta a két lányt.Szépek voltak,egyszerűek,mégis megakadt rajtuk a szeme.
S ugyanebben a pillanatban azt is tudta már,hogy erejük is egyedülálló.
Jól tudta,hogy meg kell ragadnia a kivételes alkalmat,s le kell csapnia a lányokra.
Szolgát akart belőlük csinálni.
Nem nem csak szolgát,kiváltságos helyet kaptak volna gyűjteményében.
Hogy miért gondolkodott múlt időben?
Mert úgy gondolta ilyen csodálatos halandók nem kaparinthatók meg.
Isten elűzi őket előle.
Ezt súgta neki valami,amit tudatalattinak neveznének a hétköznapi emberek.


Mintha az egyik másodpercről a másikra megindult volna az élet a kastélyban,mindenki sürögni-forogni kezdett.
Hallott egy halk kopogást,majd a választ meg sem várva benyitott egy vámpírszolga.
Mégpedig akit a lányok elfogásával kapcsolatban bízott meg
Alex.
-Kit látnak szemeim.Hát visszatértél közénk ifjú harcos?-teljes magabiztossággal szólalt fel,ezzel önmagát is meglepve.
-Vissza,nagyuram.Ám nem jó hírekkel érkeztem.A csapatot,amit kirendeltél mellém elpusztították.
Egyedül én menekültem meg,és így a két halandót sem tudtam megkaparintani Önnek.-mondta lehajtott fejjel Alex,s úgy látszott mintha fohászkodna valakihez a kegyelemért.
Aro szinte felüvöltött magában,amikor hallotta a fiatal vámpír szavait.
Ő tudta!Tudta!Furcsa elégedettség töltötte el,hogy igaza volt,másik része viszont halálosan megrémült a hír hallatán.Abban a pillanatban tudta,hogy elveszítette a kívánkozó alkalmat, a halandó nők megszerzésére.
-Hogy mersz elénk állni,és ezt így kijelenteni?-ripakodott rá Caius.-Mégis,hogy történhetett ez meg veletek?!-micsoda szánalmas egy banda!-még mindig ordítozott amennyire csak hangszálai engedték.
-A farkasok is megtámadtak minket,s ezenkívül értékes információval szolgálhatók Önök számára.
Kérem hallgassanak meg közbeszólás nélkül,azután döntsenek sorsom felől.

21.fejezet

Alice szemszöge

Mintha minden lassított felvételbe ment volna át.
Ami eddig olyan gyorsnak tűnt,lelassult.
Amihez eddig hatalmas mértékű koncentráció és figyelem kellett,szertefoszlott.
Minden fekete és fehér színbe ment át,s a világ már nem ontotta magából csodálatos színeit.
Olyan természetes volt,hogy valami vörös,vagy barna,kék vagy zöld.
Unalmas lett minden.
Unalmas.
Hirtelen a fejem ívben megfeszült,majd mintha őrült lennék forogva adta mindenki tudtára,hogy valami nincs rendben.
Észveszejtő erőt éreztem,de mintha ez nem is hozzám tartozott volna.
Egy erő,ami nem hozzám tartozik,mégis érzem.Egy szürke világ,ami már nem az enyém,mégis láttam.
Egy unalmas élet,ami nem az enyém mégis átéltem.
A fejem ismét visszaállt régi helyére,de nem maradt minden ugyanolyan.Közel sem.
Bár már minden a régi színeiben pompázott,s már minden visszakerült a régi kerékvágásba,mégis ott volt egy emlék,ami arra emlékeztetett,hogy ez is megtörtént.

Viszont a  bot,ami eddig Bella kezében díszelgett eltűnt,s helyette egy penge éles kard alakját láttam kirajzolódni.
Hogy kerülhetett az oda?Hát akkor ezért megy ekkora magabiztossággal,miközben a Cullen csalán csak fanyalodott arcát mutogatja,s látszólag a hadsereg egyik tagjának sincs ínye segítséget nyújtani egy bajba jutott embernek.Egy gyenge halandónak.
Gondolkodjunk logikusan.
Ha netalántán sikerülne neki megsebeznie Alexet,az egész hadsereg ott lenne mellette,zavarodottságuk ellenére is.
Viszont ha most közbe avatkozom,akkor az a szemét áruló elkapja Bellát és mindennek vége.Akkor pedig ugyanott vagyunk.
Ki kell várnom a megfelelő pillanatot ahhoz,hogy legyen esélyünk túlélni ezt az egészet.
Élni...
Azért küzdeni,hogy éljek..

Ismét a megszokott tempóban haladt minden.
Ismét mindenki azzal volt elfoglalva nehogy megfulladjon a röhögéstől.
Senki sem vette észre Bella jeges pillantásait,azonban én még azt is jól tudtam mi lapul meg ez alatt.
Egy összetört lélek könyörgései.
Már minden összeállt.
Az ő világát láttam a szemén keresztül.
Nem tudtam,hogy ilyen érzések kavarogtak benne.Nem tudtam,hogy csak miattam él.
Annyi éven keresztül,mintha én egy másik Bellát láttam volna.
Egy életvidám,élettel teli,erős lányt,aki állandóan mosolygott.
Mostanra jöttem csak rá,hogy mekkorát tévedtem.Azért viselkedett így,hogy nekem jó legyen,hogy én jól érezzem magam.
Mindig rám gondolt,nekem akart jót.
Lehet,hogy eddig csak megjátszotta magát?
És én észre sem vettem?Vagy csak nem akartam észrevenni?

A falka tagok aggódó tekintete szinte égette a bőrömet a hatalmas szőrzet alatt.
Tudtam,hogy most féltenek,és azt sem tudják,hogy az előbb mi történt,de nincs időm magyarázkodni.Nem akarok mindenről beszámolni nekik.
Még csak azt sem mondtam nekik,hogy csatlakozom hozzájuk,akkor meg mit akarnak ők is?!
Most valahogy a legapróbb kis dolog is idegesít.
Nyom belülről egy érzés,ami ki akar törni belőlem.
A valóságra visszatérve..
Minden az elképzeléseim szerint történt..nagyjából.
A vámpír ordítását még a Föld másik felén is tisztán kilehetett hallani.
A galambok felocsúdtak a zajra,s olyan gyorsan repültek el a veszélyt rejlő helyről,hogy még nekem is nehéz volt őket figyelni.Minden egyes szárnycsapással egyre messzebb kerültek innen.
Egyre messzebb a végzettől.
Bevallom nem hittem,hogy az az akármicsoda sikeresen felhasítja Alexet.
Ismét hoztam a hitetlen formámat..
A szíve mellett ejtett rajta barátnőm egy sebet,de ez nem volt elég ahhoz,hogy a föld alá küldje őt.

Olyan szélsebesen futottam Bella elé ahogyan csak tudtam.A szagokat érezve az egész falka követett feltétel nélkül.Sőt,még a távolból észrevettem azt is,hogy a Cullen család is megmoccant,s támadó állást felvéve próbálták a vámpírokat visszavonulóra erőltetni.
Ahogy gondoltam Alex megsebesülése után óriási hangzavar keletkezett,mégis a legtöbbet "ez,hogy lehetséges?!" kifejezés hallatszódott.
Még én sem tudtam,hogy történhetett ez,de perpillanat más dolgom is akadt fontosabb.
A vámpírok élükön a sebesülttel hátráltak egy lépést,de nem a visszavonuló reményében történt.
Válaszokat akartak,de ez engem egy kicsit sem hatott meg.
Képességemet használva kémleltem a jövőt,hátha sikerül valahogy elkergetni őket.

Pár perc számomra és majdnem minden reménnyel felhagytam.
Majdnem mindegyik ugyan úgy kezdődött és végződött.
Mi megpróbálunk kompromisszumot kötni ők meg kíméletlenül támadtak.
Elfognak minket,a családot lemészárolják,a farkasokat kivétel nélkül lekötözik.

Más stratégia kellene ide.
Már van is egy tervem,de a többiekkel is meg kellene osztanom.Viszont ez most lehetetlen,szóval majd a szememmel üzenek nekik, ha meg nem sikerül egyedül elcsalom innen az ellenséget,
Nagyon egyszerű,látszólag csak egy zavarodott elméjű találna ki ilyet.

Mi támadunk előbb.

Ez a nagy tervem,de nincs más választásunk.
Bár az ötleteim nagy része mindig kudarcba fulladt,ez most nem fog.
Hiszek benne.
Hinnem kell benne,ki más ha nem én?

Ahogy elnéztem sötétlő tekintetüket,s pengeéles fogaikról lecsordogáló mérgüket,kezdett tudatosulni bennem,hogy már eszük ágában sincs minket egészen Volterra váráig kísérni.
Most és mindörökre elintéznek bennünket egy szempillantás alatt,gondolták ők egyre jobban fokozódó éhséggel.

E/3 szemszög
Mindkét fél támadó pozícióba helyezkedett el.
Még Isten sem tudta el képzelni,hogy mi lesz a harc kimenetelének eredménye.
Egy biztos volt,vagy hatalmas mértékű pusztítás következik be,vagy az egész harc lezajlik 2 perc alatt,s a legtöbben megússzák egy-egy karcolással.
A szőke szépség,akit látszólag nem érdekelt semmi és senki,igazán jól játszott.
Valójában a felszínes éne mellett igenis törődő és bűbájos jelleme volt.
Talán a kötekedő,nem törődőm stílus csak egy maszk volt.
Egy maszk,hogy megvédhesse magát.
Eddig önmagát teljes egészében csak egy embernek merte megmutatni.
Emmettnek.
Ő aggódott az egész miatt a legjobban.
Még csak most ismerte meg a két lányt,de azzal,hogy visszamertek neki szólni,már belopták magukat a szépség szívébe.
Rosalie tudta,hogy most dől  el minden.
Élet és halál kérdése is.

Persze gondolhatjuk,hogy nem csak benne játszódott le ilyen-és e fajta gondolatok sorozata.
Jasper Alice miatt aggódott.
Már az első pillanattól fogva meglátott a lányban valamit,valami különlegeset,ami miatt nem engedhette meg magának azt a luxust,hogy elveszítse a manót.

A többiek is felettébb szimpatikusnak és humorosnak találták a lányokat.
Azt sem engedhették,hogy ártatlanul hagyják el az élők világát.
Fogalmuk sem volt róla,hogy mit tett,vagy csinált Alice és Bella,de úgy gondolták most nem futamodhatnak meg.
Szükség van rájuk.

Aliceban egy érdekes ötlet fogalmazódott meg.
Már annyira egyszerű,hogy beválhat-gondolta magában.
Tényleg így gondolta,vagy éppen csak nyugtatásnak szánta?.
Térdét megrogyasztotta,talán jelezni akarta ezzel a mozdulatával a többieknek a szándékát.
Nem érdekelte volna az sem,ha egyedül harcol,úgy is minden erejét beleadta volna,én úgy gondolom.

Olyan gyorsan szaladt egyenesen szembe a vámpírhadsereggel,hogy a falka többi tagja,csak kis csúszással tudta őt követni.
Mindenki beszállt a harcba.A frontvonalon ott volt a falka,akik úgy aprították az ellenséget,mint a favágó a tüzelőnek szánt fát.
Aztán következett a Cullen család,akik szintén hősiesen harcoltak.Ők nem voltak olyan felkészületlenek mint a farkasok,hála Jasper múltjának.Taktikázva hullatták az ocsmány fajtájukat.
Még a halandó Bella is nekiállt harcolni.
Úgy használta  a pajzsot,mintha kezdettől fogva tudta volna,hogy kell használni.
Többször is csodálkozva tekintettek hátra a lányra,akinél csak egy árva bot éktelenkedett.
El nem tudták képzelni,hogy lehetséges ez.
De hát ki tudta volna?Egyedül Alice tudta az igazságot barátnőjéről,de csak azért mert maga is átélte.
Több száz harcos feküdt már a földön,elvált testrészeik itt-ott beleakadtak a kiálló bokrok tövébe,s senki sem figyelt már rájuk.
Alex nem értett semmit.Már a legelején elvesztette a fonalat,amikor azt  a hasító fájdalmat érezte a szíve mellett.Azóta csak értetlenül forgatja a fejét,s ácsorog hátul.
De egyszer ide is elérkezik a nagy csapat,s akkor ez már nem lesz elég ideje választania.
Még most kell döntenie.
Itt marad,de akkor nagy esély lesz arra,hogy meghal.
Vagy megfutamodik gyáva lélek módjára,de akkor bizonyosan túléli?
A kérdésre a választ szinte mindenki tudja,aki egy kicsit is ismeri a fiút.
Hát persze,hogy a megfutamodást választja,így most sem hazudtolta meg önmagát.
Ha egy kicsi esélyt is lát a veszélyre már felveszi a nyúlcipőt,eddig mindig így történt.Vagyis egy alkalom kivételével,amikor a várban voltak.
Ott nem hitt egyik halandónak sem,bármennyire is akarták győzködni,ő megmakacsolta magát.Talán csak mutatni akarta a nagymenő srácot.
A nagymenő énjét.
Így a vámpírok nagy része feltétel nélkül követte,pincsikutya módjára,míg a másik fele tovább küzdött a halandó-vérfarkas-és vámpírcsalád szövetséggel szemben.
Ők vagy azt gondolták,hogy hatalmas fölényben vannak,így esélye sincs a másik félnek,vagy megunták életüket,s így jobbnak látták ha véget ér.
Megtudom érteni őket.
Egyedül egy örökkévalóságon keresztül,barátok,család és szerelem nélkül nem egyszerű létezni.
Úgy érzed,hogy már nincs miért felkelni reggel,ez esetben vadászni,ami számukra a létfenntartáshoz elengedhetetlen.
Viszont ez az esetlen csapat nem tudott szembeszállni a kő szilárd elhatározású ellenféllel.
Ők még így is sokkal kevesebben voltak,viszont a töretlen harci kedvük,ami abból fakadt,hogy egymásért küzdöttek ,mindent legyőzött.
Miután vége lett a harcnak csak egyetlen szó hagyta el a szájukat:
Győztünk.
Nem kérdés volt,és nem is felkiáltás,csupán kijelentés volt,és mégis mindenki átérezte a helyzet súlyát.

Több,mint 2500 vámpír hullott el a csata folyamán,s ezekbe nem számolták bele a lények széthullajtott testrészeit,amikből még összelehetett volna rakni egyet-kettőt.
A tucatnyi állat akik elmenekültek még a harc kezdetekor lassan visszatértek az immár nyugodt vidékre.

A Nap és a Hold kék színű volt,és a ragyogó naplementét a levegőben lebegő hamu és maradványok miatt még a Föld bolygó másik részén is látták.

20.fejezet

Bella szemszöge

A terv elég kezdetleges volt,mégis bevált,de nem úgy,ahogy arra én számítottam.Nem úgy,ahogy azt már előre  elképzeltem,de végül is a végeredmény ugyanaz lett,de ez már csak később esett le.
Menjünk is vissza pár másodpercet..

Mikor megláttam gúnyos vigyorukat és ahogy valaki már a hasát fogja a nevetéstől, olyan dühbe gurultam,hogy még tekintetem is elhomályosodott.Minden olyan közel volt,mégis olyan távolinak tűnt,mintha távcsőn keresztül figyelném az eseményeket.Testemet furcsa bizsergés járta át,s egyre jobban élveztem-e különös érzést.
Erőt adott.
Erőt,amelyre már oly régóta áhítatosan vágyok.
Nem is hitten,hogy ilyen lehetséges.Nem mertem hinni,és ez is volt a legnagyobb baj.
A legnagyobb hibám,amit életemben megtehettem.

Elképzeltem ahogy a bot,ami még mindig felhorzsolt kezeimben volt,olyan éles karddá válik,amely még a vámpírok bőrének keménységét is felülmúlja.A gyenge emberi erőmmel tudnám őket  a pokol legmélyebb bugyraiba küldeni,hogy életük végéig ott sínylődjenek egyedül,magányosan,magukra hagyatottan,ahogy egykoron én is éreztem magam hosszú időn keresztül.
Nem akarok ugyanaz a szánalmasan gyámoltalan lány maradni.
Nem akarok esetlen lenni,akibe mindenki kénye-kedve szerint belerúg,amikor úgy gondolja.
Nem akarom,hogy az emberek úton,útfélen rajtam nevessenek.
Azt akarom,hogy mindenki elfogadjon úgy,ahogy vagyok.
A testem még az előbbinél is jobban égett.
Perzselt.
Ismét előbukkant a pajzs,ami már egyszer megmentette életem.A pajzs,ami biztonságot nyújt.A pajzs,ami még a ragyogó naplemente gyönyörűségét is felülmúlja.
Egy aprócska öröm,mely mások számára talán nevetségesnek tűnhet,számomra mégis az élet legnagyobb ajándéka.
Viszont most ez az 'ajándék' furcsa módon kezdett felvenni egy másik formát.Egy másik alakot,hogy megvédhessen.
Másodpercek töredéke alatt tűhegyes dárdaként fonódott körém,minden egyes pontomat ezzel védve.Úgy látszik ezt mást nem vette észre,mert még mindig ugyanolyan pózban,nyugodtsággal röhögtek ki teli torokból.

Nem tudtam mit cselekszem,mintha önkívületi állapotban lennék.Csak lebegnék,mintha nem is én irányítanám a testemet.
Most mégis azt éreztem,végre az történik amit én akarok.Úgy,ahogy azt én akarom,ahogy azt elterveztem.

Én mindig nyílt és egyenes voltam mindenkivel,de valahogy mindig félreértették a mondanivalómat.
Meg kellene tanulnom,hogy kell szavakba öntenem a gondolataimat,de ehhez ismerkednem kellene,ami számomra már lehetetlen.A száj tényleg a szerencsétlenség nyitja.

Alex nem érezte a veszélyt,amit egész lényem sugárzott felé.Nem érezte körülöttem a baljós légkört.
 Teljesen nyugodtan kezdett felém közeledni,én pedig egyre gyorsabbra vettem a tempómat.Láthatta az elszántságot a szememben,ugyanis egy pillanatra megtántorodott,mintha mégiscsak tartana tőlem,bár szerintem ő maga sem gondolta komolyan,hogy árthatnék neki valamit is.Nem gondoltam bele,hogy működni fog-e vagy sem,hogy hatásos lesz-e,vagy sem.Egyáltalán nem gondoltam semmire,elmém teljesen kiürült,mint amikor még gyerekként nem töprengsz el semmi komoly dolgon,csak csinálod.

Érezned,kell,hogy hogyan csináld,ez az igazi erő lényege.

E/3 szemszög
Mintha nem is én lennék.-futott át messze egy halandó agyán a képtelen gondolat,egy meseszép, hatalmas lomb erdővel közrefogott rét közepén,miközben futott a végzete felé.A végzete felé...
Amikor emberi élete egyik sors fordulójához érkezett.Minden most fog eldőlni.
Vajon túléli?Vagy meghal?..
A dolgok mindig zavarosak voltak számára,viszont volt egy biztos pont egy ember társa személyében.
Ám amikor minden összekuszálódott,a dolgok még zavarosabbá váltak.
Mégis meddig folytatódik még ez a céltalan utazás?

De most térjünk vissza a kérdéséhez.
Hogy lehetne valaki más,amikor érzi azt a rengetek sok fájdalmat és kínt?Amikor már annyi mindenen ment keresztül?
Érzi ahogy az éles követ sorra nyesik fel vékony bőrét,s ennek eredménye képpen egy vér csíkot húz maga után.
Érzi a torkában azt a fojtogató gombócot,ami nem engedi,hogy egész lénye kiteljesedjen,ami ismét visszahúzza a magabiztosságból az örvénylő kétségbeesésbe.

Érezte a vibrálást aziránt a bizonyos fiú iránt is,aki először annyira ellenszenvesnek tűnt.
Kinek szemében 100 év fájdalma ül.

Érezte a család iránt azt a különös szimpátiát,amit próbált megmagyarázni,de egyáltalán nem sikerült beazonosítani.Még amikor az undok Rosalie-ra gondolt is,szíve környékét melegség járta át.Személyiségünket a velünk történt dolgok befolyásolják és a halandó most értette meg igazán,hogy nem ő az egyedüli aki igazán szenved.
Nincs egyedül.

S amikor Alice képmása ül szemei elé,érzi azt a mérhetetlen szeretetet ami egészen szíve mélyéről jön.
Ami eltávolítja a zavaró gombócot,s ha egy kis időre is,de erősnek,legyőzhetetlennek érzi magát.

Ismét teljes lendülettel fut.
Kezében csak egy itt-ott eltörött bot volt,mégis úgy nyújtotta ellensége felé,mintha annak végzete lenne a kis bot.
Valami olyat akart csinálni,ami számunkra elképzelhetetlen.
Ami számunkra el érhetetlen.
Szemében már nem csillan fel a megtántorodás szikrája,s nem bizonytalanodik el,mikor a vérvörös tekintetű szörnyeteg közeledni kezd felé szépen,komótosan,közben meg-meg hátrálva.Már messziről lerí róla,hogy ő kevésbé sem olyan magabiztos,mint az ember.
A hóhér hadsereg ügyet sem vet a két alakra.Csupán idő vesztegetésnek gondolják ezt a kis játékot,de nincs mit tenni,Aro parancsára jönni kellett.
Vagy engedelmeskedsz,vagy meghalsz.Ez a szabály érvényesül a kastélyban.Az elején ezt már el kellett dönteni,s mindenkiben tudatosulnia kellett,nincs más választás.
Itt nincs arany középút.
Az egész életük egy végtelenségi tartó háború.Egy háború,aminek sosem lesz vége,hiszen örök életűek.
De mi ellen is folyik leginkább a harc?
Ez egyszerű.
Önmaguk ellen.

Alice szemszöge

Percek óta lapulunk egymás mellett a fűben.Tétlenül,feleslegesen.
Hitetlenkedve hallottam a párbeszédet,és még jobban meglepődtem amikor Bella megindult nem is akárhogyan Alex felé..Nem láttam még Bellát ilyennek.Soha.
Az aggodalom már nem hagyott egy helyben.Nem tudtam a fűben bujdosni ilyen helyzetben.
Nem ment bármennyire is kényszerítettem magamra a lehetetlent.

Azt mondják, amikor valaki egy teljességgel lehetetlen dologgal kerül szembe,még azelőtt,hogy agya bármilyen érzelmi reakciót mutathatna, egyszerűen..lefagy.

19.fejezet

Bella szemszöge

mintha nyerésre állnék..


Nem tűrhettem egy árva szó nélkül gyűlölettel átitatott ajkain kiejtett mocskolódó szavait.Viszont vigyáznom kell,nehogy valamivel túlzottan felbosszantsam,de végül úgy is én húzom a rövidebbet.
Mindig én...mindig.
-Azt hiszed nem tudtam?Mindig éreztettétek velem,akármit is csináltam!Ha már meg mertem szólalni én voltam a legrosszabb ember a világon!Na persze,hiszen saját magadat számításba sem vetted..Mit képzelsz te ki vagy?A társadalom legalja!Egész életedben a szüleiden azután meg Alicen élősködtél,mint valami parazita.Nélkülük egy senki lennél,bár ahogy elnézlek most is az vagy.Egy gerinctelen állat vagy,aki nem veszi észre tetteinek következményét,aki nem törődik mások érzéseivel és aki egy őrült!-kegyetlenül rázúdítottam minden sérelmemet,de ő sem kímélt meg válaszával.Kezdem unni ezt a beszélgetést.A végén én leszek a hibás azért is,amiért megszületett.Cöhh...
-Micsoda közhely!Mintha nem pont az csinálnád,mint én akkoriban.Még most is.Ugye mostanság is ő tart el?Vagy netalántán Isabella herceg kisasszony bepiszkolta a kezét és munkába állt?Na ne nevettess!Én látom az álszent kislány mögött a féltékenykedő szörnyeteget.Akkor meg mégis miről beszélünk?Ugyanolyan vagy mint mi,ha nem rosszabb.Semmivel sem vagy különb nálunk.Hisz még most is a nyakán vagy.Az olyan emberektől leszek rosszul,mint te.Undorító.Emellett meg csak a sablonos szövegek mennek,ugye?Magadtól semmit sem tudsz kitalálni.Honnan jött ez a képtelen szenvedély?Csak nem valami sorozatból szedted?Nem is csodálkoznék..a kreativitásodban mit sem változtál.-most erre mit mondhatnék?Csak hergelni akar...csak hergelni akar..ugye?Lassan be kellett látnom,hogy némi igazság van a szavaiban.Vagy több,mint azt gondolnám?
Elképesztő milyen dolgokat hoz fel ellenem,ilyen sunyi alak.
Vagy igaza van és velem van a baj?Hiszen igazat beszél,mindig is Alice tartott el.Mindig ő gondoskodott rólam,még a nyaralásaimat is mindig ő fizette.
Olyan nyilvánvalónak vettem ezeket a dolgokat,hogy fel sem tűnt milyen ember vagyok is én.
Hát valójában gonosz lennék,csak észre se vettem?
Vagy tudat alatt tudtam,csak nem akartam elfogadni a tényt?
Áááá már semmit sem értek.Ki is vagyok valójában én?Ki?
Ám nem most volt itt az ideje a nagy elmélkedéseimnek.Most cáfolnom kellett.
-Miért találsz ki ilyen mondva csinált dolgokat?Miért hazudozol?Hogy kerültél erre a szintre?Viszont van egy jó hírem.Ennél már nincs lejjebb.-egy kényszer vigyort ragasztott arcára.Ennél átlátszóbb már nem is lehetne,átláttam rajta,mint a szitán.
Épp szólásra nyitottam a számat,amikor az egyik újonnan érkező vámpír közbe szólt.Még kit akarnak ide küldeni úgy mégis? Várjunk csak..a királyi gárda még hiányzik.Jó,hogy nem egy egész hadsereget küldenek 2 emberért.Vagyis...egy nem egészen emberért.
-Alex, indulnunk kell,nem tudunk több időt elfecsérelni a te önkényes vitáidra..Az urunk nem szereti ha nagyon megvárakoztatják és tudod milyen ha morcos lesz.Én azt mondom,indulás.-szólt már már szinte parancsoló hangnemben a jövevény.Fölényeskedő beszédétől rám jött a hányinger.Ebben az óriási  csoportban csak ilyen alakok vannak?
-A másik még nincs meg.A kifejezett parancs az volt,hogy mindkettőt vinni kell.Anélkül nem mehetünk vissza,megölnének minket.Vagy talán te nem tudod, kedves Demetri?-oha,hogy visszaszólt.
Közben meg mik ki nem derülnek.Akkor ezek szerint nem is ő a kis vezérük.Még közöttük is egy senki.Gondolom micsoda tekintélye lehet abban a várban.Lehet,hogy ő a vécés néni?És azért küldték őt,mert nem ért rá más?Hát persze,na most ki is a mihaszna?Itt játssza a nagymenőt közben meg még mindig olyan felesleges,mint volt.Hogy oda ne szaladjak a fellengzős dumájától.
-Valami baj van,Bellus?-kérdezte szemöldökét furcsa magasságba emelve.
-Ugyan,csak az ami eddig is.Mégpedig te és a kis csapatod.-a hamis mosoly arcomon olyannyira meggyőző,hogy magam is elhiszem minden rendben.Pedig ez nagyon távol áll az igazságtól.Kétségtelenül messze.
-Néha kedvesebb is lehetnél.Főleg most,a halál torkában,nem gondolod?-ennek mindenre meg van a válasza?Szinte hentereg az önelégültségében,de igaza van.A halál torkánál vagyok.
-Hagyjuk is.Most,hogy így összefutottunk elárulhatnád végre mit is akarsz valójában tőlem,mert azt gondolom,hogy nem egy kis baráti látogatást terveztél,amin tea partit rendezünk és bosszantóan kedves és hamis szavakat mondunk a másiknak.Igen,nyilvánvaló,hogy nem emiatt jöttél ide.-jegyeztem meg.
-Ohó,honnan sikerült rájönnöd?Hát igen.Nem pont ezért jöttem,de ezt te tudod a legjobban.Nem nézhetjük tétlenül,ahogy a titok kiszivárog.Cselekedni kellett.Bár őszintén megmondom elég nehéz volt a nyomotokra akadni.Még a "szüleid" sem tudták,hogy tudtál így felszívódni.Azért megjegyzem elég kesernyés ízük volt,nem a legjobb minőség,kóstoltam már jobbat is..-nyilvánvalóan azt akarta tudtomra adni ezzel a kis afférral,hogy megölte őket.
Azt hiszi,hogy evvel megbánthat?Ha annyira érdekeltem volna őket,akkor kerestettek volna.
Most lehet,hogy kegyetlennek tűnök,de az évek során már megedződtem. Már a legelején tudtomra adták,hogy én nekik semmit sem érek,csak nagyon unatkoztak,ezért emeltek ki a nyomorból.Már a legelső pillanatban összetörték gyermeteg ábrándozásaimat.
Egy idő után megunták "semmittevésemet" is,így hát én lettem a házban az új cseléd.
Házi rabszolgává tettek.Állandóan üvöltöttek velem,a legapróbb dolgok miatt is.Akárhányszor visszaszóltam,mindig azzal fenyegettek meg,hogy visszadugnak a "nyomortanyára".Emlékszem mindig így hívták,de nekem egész más emlékeim voltak róla.Egy kedves,meleg mosoly és egy bíztató váll veregetés mindig felrémlett kisírt szemeim előtt.A válaszom így hát minden esetben ugyanaz volt.Csak nyugodtan.
 Rideg és kegyetlen voltam a környezetemben lévő emberekkel.Nem érdekelt,hogy mi történik velük.Az is mindegy volt élnek-e vagy halnak.Teljesen immúnissá váltam,szinte semmi nem tudott már meghatni.
Szinte,mert barátnőmért mindent oda adtam volna.Akár az életemet is.az élethez való viszonyulásom meghatározza a viszonyomat az élettel.
Önmagadat nem megtalálni kell,hanem megteremteni.Minél többet alkotsz,annál erősebb leszel.
Most is azt fogom tenni.Védeni fogom,ahogy azt ő tette velem állandóan.Mindig mellettem volt.Mindig kiállt értem,akármennyire is volt lehetetlen helyzet,mindig megmentett.
Csakis az én önző érdekeimet nézte.
-Hmm..Mindig is tudtam,hogy rossz ízük van.Olyan megkeseredettek voltak,hogy a vérükre is kihatott.Nem lep meg.Másrészt meg,ha értem jöttetek indulhatunk is,tudom semmi esélyem nem lenne elfutni,így hát nincs értelme húzni az időt.Alice pedig már egy ideje elköltözött és egyedül éli mindennapjait.Már vagy egy hete nem is beszéltünk egymással.Tudod,kicsit összekaptunk.-próbáltam elhitetni vele a nem túl nyilvánvaló dolgot,de szemében láttam egyáltalán nem hisz nekem.Miért is képzeltem,hogy elhiszi,mikor Alice-vel sohasem volt eddig komolyabb vitánk,nem,hogy még itt is hagy védtelenül.Ő egyáltalán nem olyan,és ezzel még ő is tisztában van.
Képtelenséget állítottam.Hogy is gondolhattam?!!
-Még te sem gondolod komolyan,hogy ezt beveszem,ugye?Kedved szottyant hazudozni?Úgy is megtaláljuk,de kényelmesebb lenne ha elárulnád nekünk.-mondta édesen mosolyogva.
-Reménykedtem benne,hogy elhiszed,de úgy látszik te sem vagy annyira gyenge elméjű.Azonban bármit is csinálsz velem,tőlem egy szót sem tudsz meg semmiről.Kínozhatsz,terrorizál hatsz,de süket fülekre találsz.Meg kell hagyni,mostanában eléggé rám jár a rúd,hogy még te is idetévedsz.-most,hogy már így felbátorodtam,muszáj megragadnom a kivételes alkalmat,mielőtt újra visszasüllyednék az ön sajnálat posványába.
-Rád jár a rúd?Neked fogalmad sincs az igazi fájdalomról és szenvedésről.Te még nem is sejtheted milyen is valójában,de majd ezután,ezután részed lesz egy kis "játékban".-szinte már számítottam az emelkedett hangvételre,pökhendi arc kifejezésre.
Viszont pont azokat a  szavakat,amiket kiejtett nem akartam hallani.
Nem akartam elhinni,hogy amin én át mentem az semmi volt.Mert ha ez semmi,akkor mi vár még rám?
-Nos,ha nem akarsz beszélni,majd megkeressük együtt a kis barátnődet.Nem hinném,hogy olyan messze lenne innen.-folytatta magabiztosan,s közben hátra fordult az erdőt kémlelni.

Az én önzőségem miatt most veszélybe sodorta t is.Őt,aki a legfontosabb számomra.
Csak a saját,önző természetem miatt tartottam őt magam mellett.Féltem,hogy ha nem láncolom őt szorosan magamhoz,a barátságunk azonnal véget érne.Természetesnek vettem,hogy mindig mellettem van.

Most jöttem rá arra is,hogy az ördög a földön jár,köztünk,emberek között.Álruhát öltve magára,bájolog a halandóknak,hogy magához csalogassa azokat.Az egész lényéből sugárzik a mély gyűlölet és undor.
Gyűlölet minden iránt ami létezik és undor a számára lehetetlen érzés iránt,ami a szeretet.Viszont van egy gyenge pontja.A szeme nem hazudik,egy nyitott könyv azok számára,akik tudnak benne olvasni.A lélek tükre,egyes vélemények alapján.
Én viszont teljes egészében látom magam előtt az ördög  szemeit.Legalább 10 párt.
Az elméletem helyes,miszerint a hozzáértők tudnak olvasni a szemükben.Én színtisztán látom a dühvel,méreggel átitatott vérvörös tekintetet,ami azt sugallja: dögölj már meg!
Cselekednem kell,ez fordult meg legelőször a fejemben.Nem állhatok itt tétlenül, feleslegesen,várva,hogy eljöjjön értem a halál.

Valahol mélyen gondoltam,hogy egyáltalán nem jó dolog amit tenni fogok,de csak egy valami lebegett lelki szemeim előtt.Alice vérbe fagyott holtteste,mert tudtam,hogy ez történik majd mindkettőnkkel.Nem akartam,hogy így végződjön.Tényleg nem.Esélyt nem láttam az életben maradásomra,viszont legalább tettem én is valamit barátnőmért.A kérdés az,hogy ez elég lesz-e?
Minden erőmet összeszedve iramodtam meg az egyik irányba.Mielőtt megkérdeznétek nem,nem a vámpírokkal szembeni ellentétes irányba.Egyenesen feléjük rohantam,a legrosszabb helyre,ahova mehetnék..Semmi erőm nem volt velük szemben,mégis megpróbáltam a lehetetlent.A számomra lehetetlent.
Útközben valahol felszedtem egy botot,bár nem nagyon emlékszem,hogy tudtam botlás,ficam esetleg törés nélkül megúszni.Most még a balszerencse is nagy ívben elkerült.Elég nagy badarságnak tűnik,de úgy gondolom,hogy még ő is tudta,mindegy,hogy elkerül,vagy nem,nekem anélkül is végem van.

A tervet,miszerint egy bottal ütöm őket meg,egyre inkább az "őrült" ötleteimhez soroltam,ahogy közelebb értem hozzájuk.Reménytelennek tűnt,én mégis magabiztosan, megrendíthetetlen bizalommal közeledtem egyre gyorsabban feléjük.
Arcukon nem láttam mást,mint megvetést,ugyanakkor kétségtelenül jól szórakoztak rajtam.Egy olyan gyenge ember,mint én ellenük.Ellenük,akik emberfeletti erővel és gyorsasággal rendelkeznek.

Utólag átgondolva a terv elég kezdetleges volt,...............
Folytatása következik!